A nagy Mozart-operák közül a Così fan tuttét mutatták be a legkésőbb a Magyar Állami Operaházban, és bár a második világháború után gyakorlatilag állandó repertoárdarabnak számított, a többi Mozart-műhöz képest ritkán újították fel. Annyira ritkán, hogy Szinetár Miklós 1960-as rendezését csak 2014-ben cserélték le; ekkor azonban nem akárkit, hanem a világhírű Jiří Menzelt kérték fel a darab új köntösbe öltöztetésére. Az Oscar-díjas alkotónak azonban nem volt különösebben markáns mondanivalója a műről. Rendezése hamar le is került a műsorról, hogy 2018-ban ismét Szinetár Miklós Così fan tuttéja térjen vissza a színpadra. Ilyen előzmények után, több éves pihentetés után tért vissza az opera Budapestre.

A darab színrevitelének ritkasága mögött leginkább a mű sajátosságai állnak. A kényes téma mellett Lorenzo da Ponte librettója könnyed cselekményével, sablonos figuráival és anekdotából kibomló történetével jóval konvencionálisabb, és szorosabban kapcsolódik az opera buffa hagyományaihoz, mint a Figaro házassága vagy a Don Giovanni. A közhelyes sémákra épülő, valószínűtlenségekkel teletűzdelt történet, amelynek tanulsága sztereotip leegyszerűsítésként hat, a kortárs rendezőket is elriaszthatja a darabtól.

Mozart muzsikája azonban árnyalt jellemekké változtatja a szövegkönyv papírmasé figuráit, elmélyíti az egyszerű és kiszámítható cselekményt, és élettel tölti meg a szereplők karakterét. Miközben a történések biztosan csörgedeznek a buffosablonok ismerős medrében, a színpadra lépő figurák lelkében pszichológiailag finoman árnyalt érzelmi folyamatok játszódnak le. A Così fan tutte tehát zavarba ejtően kétarcú darab: a felszínen ironikus és parodisztikus, miközben a partitúra mélyebb rétegeiben a muzsika az önismeret drámájává alakítja a látottakat. Mindez a 18. századi operairodalom egyik legösszetettebb remekművévé teszi da Ponte és Mozart utolsó közösen írt operáját. Ha a színpadra állítók a könnyebbik utat választva egyszerű bohózatnak fogják fel, lefokozzák a Cosìt, amely eredményezhet szórakoztató előadást, de sokat nem tesz hozzá Mozart remekművének interpretációtörténetéhez, s nem világít rá arra, hogy miért olyan nagyszerű alkotás ez.

Kálnay Zsófia, Kapi Zsuzsanna és Megyimórecz Ildikó

Székely Kriszta korábbi zenés színházi munkái a rendezői színház felől közelítették meg a műveket, és gyökeresen új kontextusba helyezve azokat, újfajta értelmezési lehetőségeket kínáltak számunkra. A sárga hercegnő és a Hoffmann meséi is jól működő, ötletesen újragondolt produkciók voltak, a Così fan tuttéban azonban hagyományosabb megoldásokkal találkozhatunk. A LED-falakon látható animáció, valamint a jelmezek és a díszlet egyéb elemei modern látványvilágot kínálnak, de a színpadon nagyjából az történt, aminek az eredeti rendezői utasítások szerint történnie kell. Az előadás csak egy-egy részletében tér el az szerzői szándéktól (da Ponte szövegében például sehol sincs utalás arra, hogy Ferrando és Guglielmo csábítása olyan jól sikerül, hogy a nadrág is lekerül, és a hölgyek rögtön rájuk is másznak).

A rendező magas fokú profizmusa azonban ezúttal sem kérdőjelezhető meg. Irányítása alatt az énekesek látható élvezettel vetették bele magukat szerepeik megformálásába, és hiteles színészi játékkal keltették életre a figurákat. A színpadon mindvégig rend uralkodik, az egész előadást pedig finom irónia és – olykor kissé közönségesebb, de a rendezés teremtette világba belesimuló – humor hatja át. Mindez jól működő, gördülékeny produkciót eredményez. Az események – akárcsak a hátterüket adó stilizált animáció – pörgősen, gyors egymásutánban követik egymást; mindennek megvan a maga helye és funkciója.

A színpadon minden a felszínességről szólt. Dorabella és Firodiligi a mobiltelefonjukkal rögzítve szenvelgik el bánatukat, a végén pedig levonják a tanulságot: a szerelem szabad, a kapcsolatok sem tartósak, még a párok összetétele is véletlenszerűen váltakozhat. A szerelem szabad, csak éppen a mélységet nélkülözi. Ebben a folyton változó, más és más arcát mutató világban azonban ez mintha természetes lenne. A nyitány alatt ugyanannak a kertnek a többféle stílusban meganimált verzióját láthatjuk, s mindegyik verzióban közös a giccseség, ahogy a szereplők jelmezei is giccsesek: az üres csillogás, a luxus sekélyességét árasztják.

Pál Botond, Kovács István, Kapi Zsuzsanna, Kálnay Zsófia, Megyimórecz Ildikó és Dobák Attila

Sajnos az énekesek és velük együtt a zenekar is végigrohanta az előadást. Török Levente vélhetően a rendezői koncepcióhoz igazodva választott mindvégig eleven, játékos tempókat, és maradt ugyanakkor adós a finomabb lírai árnyalatok felvillantásával. Mindez jól illett a fiatalosra hangolt előadáshoz, frappáns hátteret teremtett a komédia számára, Mozart muzsikájának érzelmi sokszínűségét azonban nem mutatta meg.

Az énekkar nem kapott szerepet. A rövid kórusjeleneteket kihúzták, helyettük – az irónia eszközeként – a „walkürök lovaglása” hangzik el felvételről, mikor a férfiak elbúcsúznak szerelmeiktől, illetve, mikor „hazatérnek”. Ez is része a rendezői elgondolásnak, de a partitúra megcsonkítása zenei szempontból csökkenti az előadás értékét.

A férfi énekesek közül Kovács István kitűnő választásnak bizonyult Don Alfonso szerepére. Mind színészi játékban, mind vokálisan nagyszerű alakítást nyújtott. Tökéletesen hozta azt a kimért „jógi figurát”, aminek Székely Kriszta a filozófust elképzelte, miközben egész színpadi megjelenéséből sugárzott a többiek fölé emelkedő bölcs gondolkodó karaktere. Szólamát mindvégig biztos énektudással, ízlésesen árnyalva, muzikálisan adta elő.   

Pál Botond három premierben is közreműködött az évad során. Ferrando szerepében kapta a legnagyobb feladatot, így most nyílt lehetősége leginkább tehetsége csillogtatására. Tenorja ideális a szólamhoz, a partitúra támasztotta nehézségeket magabiztosan oldotta meg, énektechnikáját sem érheti kifogás, alakításának azonban még érnie kell. Áriáit szépen megformálva, hajlékonyan adta elő, de az árnyaltabb érzelmi megnyilvánulásokkal még adós maradt.

Guglielmo szerepében Dobák Attila markáns színpadi jelenléttel játszotta végig az estét, és remek párost alkotott tenor kollégájával. Szólamát technikailag magas szinten sajátította el, vokális szerepformálása azonban kidolgozatlanabb volt.

Pál Botond, Kovács István és Dobák Attila

A cserfes cselédlány, Dorabella szerepében Kapi Zsuzsanna színészileg brillírozott, éneklése azonban nem volt mentes a kisebb egyenetlenségektől, és színtelenebb volt, mint amit a szerep alakítóitól megszokhattunk.

Kálnay Zsófia összetett Dorabella-alakítással örvendeztette meg a közönséget. Nem először énekli a szerepet, így nem volt meglepő, hogy Kovács Istváné mellett az ő alakítása bizonyult a leginkább kiforrottnak. Mélyreható zenei megközelítéssel és karakterisztikus szólamformálással ábrázolta Dorabellát.

Fiordiligi rendkívül nehéz szerepében Megyimórecz Ildikó debütált, a szólamot tisztességgel elsajátítva, összeszedetten énekelve végig az estét. Egyelőre inkább a kotta biztos megszólaltatása köthette le az energiáit, de így is akadtak alakításában figyelemre méltó zenei megoldások. Színészi játéka viszont meglehetősen sematikus volt.

Az új Così fan tutte sikerének titka elsősorban a pörgős, kortárs környezetbe helyezett, ugyanakkor nem merészen kísérletező rendezés, ami élvezetes előadást eredményezett, jóllehet, a mozarti muzsika érzelmi sokrétegűségére nem minden megoldásával reflektált.

Péter Zoltán

fotó: Nagy Attila

*

2026, május 17., Budapest, Eiffel Műhelyház – Bánffy Miklós terem

Wolfgang Amadeus Mozart:

Così fan tutte

Opera két felvonásban, olasz nyelven, magyar és angol felirattal

Librettó: Lorenzo Da Ponte

Magyar szöveg: Török Tamara

Angol szöveg: Benkő Minka

Díszlettervező: Schnábel Zita

Jelmeztervező: Pattantyus Dóra

Világítástervező: Pillinger Tamás

Videótervező: Czeglédi Zsombor

Dramaturg: Szabó-Székely Ármin

Rendező: Székely Kriszta

Szereplők:

Fiordiligi: Megyimórecz Ildikó

Dorabella: Kálnay Zsófia

Ferrando: Pál Botond

Guglielmo: Dobák Attila

Despina: Kapi Zsuzsanna

Don Alfonso: Kovács István

Közreműködik a Magyar Állami Operaház Zenekara

Karmester: Török Levente