A Brnói Janáček Színház nagy fába vágta a fejszéjét, amikor Bedřich Smetana egyik legkevésbé népszerű, ritkán műsorra tűzött darabjával bővítette repertoárját. Az ördögszikla (Čertova stěna) szerencsétlen csillagzat alatt született: már az ősbemutatója is bukás volt, külföldön szinte egyáltalán nem játszották, és Csehországban sem tudott rövidebb időre sem tartósabb népszerűségre szert tenni. Maga a komponista is küszködött a témával: a librettót jegyző Eliška Krásnohorská eredetileg nem vígoperai feldolgozásnak szánta a történetet, hanem az ördög és az egyház konfliktusát kívánta szimbolikusan ábrázolni egy középkori cseh legenda felhasználásával. Smetana azonban vígoperát akart komponálni, ezért átdolgoztatta az eredeti szövegkönyvet, majd – miután az így sem nyerte el a tetszését – további változtatásokat hajtott végre a szövegen a librettista megkérdezése nélkül. A zeneszerző ekkor már idős és beteg volt: teljesen megsüketülve, a világtól elvonulva élt, egészségi állapota pedig egyre inkább hanyatlott. Mindez rányomta a bélyegét a partitúrára is, amelynek zenéjében keverednek a vígoperai, könnyedebb hangvételű, valamint a líraibb és drámaibb részek.

Dramaturgiai fogyatékosságai dacára a darab azonban zeneileg számos értékes, előremutató részt tartalmaz. Egyesek szerint a partitúra zenei anyaga különleges átmenetet alkot a 19. századi romantikus opera és az 1900-as évek végén kialakuló modern zenés színház között. Másrészt a cselekmény nemcsak szerteágazó epizódok sorából épül fel, hanem felvillantja a szereplők erkölcsi dilemmáit, érzelmi konfliktusait, és létezésünk alapkérdéseit már-már filozófiai mélységekben feszegeti.

Jelenet

A zenei szövetben felismerhetők a szerző korábbi operáira jellemző, a cseh népdalok világát idéző dallamok, de hangsúlyosabbá válik a drámai kifejezőerő és a pszichológiai árnyaltság. A komikus és lírai elemek sajátos elegye, valamint a realitás és a fantasztikum keveredése különleges atmoszférát teremt, amely egyedivé teszi a darabot Smetana életművében. Ezen értékeknek köszönhető, hogy Az ördögsziklát a cseh zenés színházak időnként műsorra tűzik, hosszabb-rövidebb időre visszaemelve azt a repertoárba.  

Jiří Heřman rendezése két dolgot valósított meg nagy profizmussal: húzásokkal, valamint finom hangsúlyáthelyezésekkel kigyomlálta a szövegkönyv fogyatékosságait, miközben egyértelmű, a hagyományos operarendezések eszköztárát felvonultató színpadra állításával egyszerűen követhetővé és egységesebbé formálta az eredetileg túlburjánzó, epizódokra széteső cselekményt. Rendezése nem értelmezi át radikálisan a művet, nem helyezi más történelmi korszakba, ugyanakkor tudatosan lemond a hipperrealisztikus és monumentális díszletekről. Látványvilága inkább a hangulatok megteremtésére épít. Igyekszik helyreállítani a komikus és lírai elemek közötti egyensúlyt: a humor visszafogott módon hatja át az előadást, így a darab nem válik sem túlságosan komikussá, sem érzelgőssé, és mindvégig mentes marad a felesleges pátosztól. Mindezeknek köszönhetően az előadás világos és koherens egészként működik. A történések fő helyszíne egy hatalmas kolostorbelső, amely a díszletelemek átrendezésével gyorsan és praktikus módon alakítható – a gyóntatószékek például megfordítva könyvespolcokká alakulnak –, az ily módon kialakított tér pedig vizuális keretbe foglalja a látottakat, egyértelműen jelzi a cselekmény idejét, és elősegíti a misztikus atmoszféra megteremtését.

Jelenet

A démonok megjelenítésekor a csontvázalakként színpadra lépő statiszták és táncosok a középkori haláltáncok világát is megidézik, miközben a levitációt jelképező zsinóros lebegtetések, valamint a falra felmászó statiszták a történet gótikus, rémromantikus dimenzióját is plasztikusan emelik ki.

Robert Kružík karmester – feltehetően a rendező koncepciójához igazodva – a megszokottnál visszafogottabban, már-már „verista” hangzásvilág felé mozdította el a zenekari interpretációt, különösen, ha azt összevetjük az opera 1952-es rádiófelvételével, ahol a zenekari kíséret lényegesen lágyabb és szentimentálisabb. A maestro tudatosan kerülte a nagyobb érzelmi kitörések túlhangsúlyozását. Elsősorban a zenei folyamatok egységben tartására törekedett: a jelenetek közötti átmenetek folyamatosak maradtak, a szólószámokat követően pedig kevés teret hagyott a megszakító tapsnak. Mindez a hangzás bizonyos fokú „romantikátlanítását” eredményezte, ugyanakkor a lendületes tempók és a szünetek feszes kezelése révén jól kirajzolódó zenedramaturgiai ívek épültek fel.

Jelenet

Roman Hoza alakításában Vok Vítkovic nagyúrnál nem a szélsőséges heroikum dominált: megszólalásai nem voltak patetikusak, és az énekes inkább a figura esendőségére, belső vívódásaira helyezte a hangsúlyt. Éneklése kiegyenlített volt, és érzékenyen reagált a szerep finom lelki rezdüléseire. Hihetően ábrázolta az idősödő férfi szerelmi vágyakozását és bizonytalanságát.

Romana Kružíková Hedvikája is visszafogott és mértéktartó alakítás volt, amely elsősorban a grófnő erkölcsi tisztaságát emelte ki. Jelenléte nem uralta a színpadot, alakítása helyenként statikusabb benyomást keltett, és a drámai csúcspontokat sem látványos kitörésekben oldotta fel. Mindez azonban jól illeszkedett a karmesteri koncepcióhoz, és harmonikusan belesimult a rendezői világba.

Jarek szerepében Daniel Matoušek korrekt, megbízható teljesítményt nyújtott. Inkább az ensemble részeként érvényesült, mintsem szólistaként: valódi erőssége az együttesekben mutatkozott meg, ahol partnereivel kiváló összhangot alakított ki.

Lenka Máčiková pajkos és energikus Katuškája a darab vígoperai rétegét hangsúlyozta. A rendezés kifejezetten aktív, folyamatos mozgásban lévő színpadi jelenlétet követelt tőle, amelynek az énekesnő magabiztosan felelt meg. Produkciója kiforrott, játéka természetes volt.

Roman Hoza (Vok szerepében)

Az előadás egyik legmarkánsabb teljesítményét Jan Št'áva nyújtotta Rarach szerepében. A figura démoni jellegét nemcsak sötét basszusa, hanem remek színészi alakítása is nagyszerűen kiemelte, kellő súlyt és jelentőséget adva a gonosz túlvilági figurának. A rendezés látványosan stilizáltan jelenítette meg a démont: hol csontváz alakban, hol a színpad felett lebegve énekelt, ezzel is erősítve a karakter groteszk jellegét.

Záviš nadrágszerepét kifogástalanul oldotta meg Václava Krejčí Housková, a legtöbbet kihozva a nem túl hangsúlyos szerepből.

A megkísértett remete, Beneš belső konfliktusait meggyőzően jelenítette meg David Szendiuch. Több, mint korrekt alakítást nyújtott Michálekként Petr Levíček.

A május 23-i előadáson nem volt teltház: a harmadik emeleten erősen foghíjas volt a nézőtér, a produkció azonban kitartó vastapsot kapott, teljesen megérdemelten.

Péter Zoltán

fotó: Marek Olbrzymek

*

2026. május 23., Brno, Janáček Színház

Bedřich Smetana:

Az ördögszikla (Čertova stěna)

Opera három felvonásban, cseh nyelven, cseh, angol és német felirattal

Librettó: Eliška Krásnohorská

Díszlettervező: Dragan Stojčevski

Jelmeztervező: Zuzana Štefunková‑Rusínová

Koreográfia: Marek Svobodník

Dramaturg: Patricie Částková

Karigazgató: Martin Buchta

Világítástechnika: Jiří Heřman

Rendező: Jiří Heřman

Szereplők:

Vok: Roman Hoza

Hedvika: Romana Kružíková

Jarek: Daniel Matoušek

Katuška: Lenka Máčiková

Záviš: Václava Krejčí Housková

Beneš: David Szendiuch

Rarach: Jan Št'áva

Michálek: Petr Levíček

Közreműködik a Janáček Opera Kórusa és Zenekara

Karmester / zenei vezető: Robert Kružík