Az elmúlt évtizedekben ritkán adódott példa arra, hogy Verdi egyik legnépszerűbb operáját – amely egyben az operairodalom talán legtöbbet játszott remekműve – rövid időn belül hazánk négy játszóhelyén is láthassuk. Most azonban abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a Traviatát a nyári budapesti előadássorozat után Győrben, Debrecenben és Szegeden is műsorra tűzték. A Szegedi Nemzeti Színház ráadásul épp ezzel a darabbal indította az évad premiereinek sorát.

Koltai M. Gábor rendezése hű marad a mű lényegéhez, elkerülve a radikális átértelmezéseket, mégsem tekinthető minden elemében hagyományos színpadra állításnak. Az előadás megmarad az opus megszokott értelmezési keretein belül, ám közben elszakad a realista operaszínjátszás konvencióitól, és sikeresen szabadítja meg a művet a romantikus sallangoktól.

Koltai úgy hozza közelebb a kortárs közönséghez Violetta Valéry alakját, hogy ünnepelt celebként ábrázolja: a címszereplő Marilyn Monroe-t idéző szőke parókában lép a nyilvánosság elé. Felszínes, csillogó társasági élete mögött azonban elkeseredett küzdelmet vív a magánnyal, a gyilkos kórral, és folyamatosan ki van téve a férfiak erőszakoskodásának. Bár látszólag részese az elit fényűző világának, valójában kívülálló marad ebben a közegben, amely rajongásig csodálja, miközben megveti és el is ítéli őt.

Amikor a harmadik felvonásban Annina leveszi Violetta parókáját és lemossa a sminkjét, a csillogó máz mögül előbukkan az esendő ember, aki addigra már mindenét elveszítette: jólétét, társadalmi státuszát, a szerelmét, és lassan a betegség is végleg felemészti.

Kónya Krisztina (Violetta) és Szélpál Szilveszter (Giorgio Germont)

Vereckei Rita praktikus, néhány elem megváltoztatásával könnyen átalakítható díszlete egyszerre realisztikus és szürreális. A látványvilágot uraló fekete szín rideg, komor hangulatot teremt, miközben a háttérben elhelyezett LED-fal animációi hatásosan erősítik fel az egyes jelenetek tónusát. Koltai ügyel az arányokra, s mivel csak ritkán él az említett eszközzel, a háttérvetítés sosem válik öncélúvá vagy giccsessé. A tablószerű beállítások ráadásul festményszerűvé varázsolják a színpadi pillanatokat, ami sajátos költőiséggel ruház fel egy-egy képet. Vizuálisan tehát egy gondosan megalkotott, egységes és hatásos produkció született.

A rendezés életszerűen ábrázolja a szereplők kapcsolatait, hús-vér embereket állítva a színpadra, ugyanakkor Violetta szenvedéseinek és közelgő halálának bemutatásakor kilép a valóság kereteiből, és álomszerű atmoszférát teremt. Ez a kettősség különösen szembeötlő a második felvonásban, a címszereplő és Giorgio Germont találkozásakor, amikor a háttérben felvillan Violetta beteg tüdejének röntgenképe.

Az előadás nagy erénye, hogy a társasági jelenetek látványossága sosem szorítja háttérbe a személyes drámát. A groteszkbe hajló mulatozások és Violetta magányos szenvedése között feszülő ellentét dinamikával telíti a játékot, és a kortárs közönség számára is átélhetővé teszi a hősnő tragédiáját. Mindehhez sokat tesz hozzá Bodor Johanna kifejező koreográfiája is: a színpadi látvány, a tánc és az énekesi játék szerves, egységes egésszé áll össze.

Jelenet (középen Tötös Roland [Alfredo Germont])

A címszerepet alakító Kónya Krisztina ugyan nem nyújtott minden tekintetben kifogástalan teljesítményt, ám szerepformálása olyan magas fokú profizmusról tanúskodott, és olyan átéléssel formálta meg a nagyvilági kurtizán törékeny alakját, ami bőségesen kárpótolta a közönséget a könnyedebben pergő koloratúrák vagy a légiesebben szárnyaló szopránhang hiányáért. Az énekesnő a második és a harmadik felvonásban volt igazán elemében: mind a drámai, mind a lírai jelenetekben intelligens, tudatosan felépített énekléssel és megrendítő színészi játékkal vonta magára a figyelmet, és váltotta ki a nézők mély együttérzését.

Az Alfredo alakját már sokadszorra magára öltő Tötös Roland leginkább erőteljes, fényes tenorhangjával nyűgözte le a közönséget, amely egyértelműen predesztinálja őt a szerepre. Bár játékát helyenként még nem éreztem teljesen érettnek, vitathatatlan, hogy rutinosan, szép legatókkal énekelte végig az estét. Mindvégig határozott színpadi jelenlét jellemezte, a második felvonásban pedig magával ragadó szenvedéllyel és hiteles drámai kitörésekkel formálta meg a karaktert.

Giorgio Germont szerepében Szélpál Szilveszter lépett színpadra, aki alkatából adódóan feltűnően fiatalos apafigurának bizonyult. Erőteljes, szép tónusú baritonja, természetes színészi játéka és érzelmekben gazdag vokális interpretációja azonban bőségesen kárpótolta a nézőt a kevésbé illúziókeltő megjelenésért. Játékából mindvégig érezhető volt az a tudatos törekvés, amellyel Germont tekintélyét és élettapasztalatát igyekezett érzékeltetni. A második felvonásban a „Di Provenza il mar, il suol” kezdetű áriát magával ragadó muzikalitással szólaltatta meg, a felvonás következő jelenetében pedig rendkívül hatásosnak bizonyult az Alfredóval szembeni keményebb fellépése is.

Jelenet

A kisebb szerepekben színpadra lépők is megbízható teljesítményt nyújtottak, és pontos játékukkal hatásosan járultak hozzá az előadás egészének színvonalához.

A Szegedi Nemzeti Színház Énekkara elismerésre méltó felkészültséggel oldotta meg feladatát, üde frissességgel és lendülettel tolmácsolva a kórustablókat. Az első felvonás báli mulatságának felszabadult, magával ragadó hangulatát éppoly meggyőzően teremtették meg, mint a második felvonás zárójelenetének pattanásig feszült atmoszféráját.

A zenei szövet feszültségét és finom színárnyalatait Fülöp Dániel Erik ihletett vezetése és a Szegedi Szimfonikus Zenekar precíz játéka hívta életre. A zenészek kellő szenvedéllyel és intenzitással szólaltatták meg a partitúrát. Érzékletesen emelték ki a zenei csúcspontokat, miközben mindvégig figyelemmel kísérték és érzékenyen támogatták az énekesek produkcióját.

Tötös Roland (Alfredo) és Kónya Krisztina (Violetta)

Nagy kár, hogy a most látott Traviata-előadás és a hozzá hasonlóan színvonalas produkciók csak egy-egy évadban maradnak műsoron, így nem válhatnak igazi repertoárdarabokká.

Péter Zoltán

fotó: Tari Róbert

*

2026. szeptember 27., Szegedi Nemzeti Színház

Giuseppe Verdi:

Traviata

Opera három felvonásban, két részben olasz nyelven, magyar felirattal

Librettó: Francesco Maria Piave

Magyar szöveg: Varsányi Anna

Díszlettervező: Vereckei Rita

Jelmeztervező: Füzér Anni

Koreográfus:  Bodor Johanna

Koreográfus-asszisztens: Jónás Dzsenifer Éva

Zenei asszisztensek: Sándor Szabolcs, Zalánki Rita

Súgó: Zsoldos Anikó

Ügyelő : Pócsik Dániel

Rendezőasszisztens: Andrejcsik Lujza

Rendező: Koltai M. Gábor

Szereplők:

Violetta Valéry: Kónya Krisztina

Alfredo Germont: Tötös Roland

Giorgio Germont: Szélpál Szilveszter

Flora Bervoix: Vajda Júlia

Annina: Kismárton Ilona

Gastone: Büte László

Douphol báró: Taletovics Milán

D’Orbigny márki: Süli Tamás

Dr. Grenvil: Vatamány Atanáz

Giuseppe: Bagdi Zoltán

Közreműködik a Szegedi Szimfonikus Zenekar, valamint a Szegedi Nemzeti Színház Éekkara és Tánckara

Vezényel: Fülöp Dániel Erik