Pozsonyi csoda

Richard Strauss: Ariadné Naxos szigetén

A Pozsonyi Nemzeti Színház előadása után határozottan az volt az érzésem, hogy az Ariadné Naxos szigetén Richard Strauss legszebb, legbölcsebb, leghumánusabb operája. Lehet, hogy Strauss teljes mélységében soha nem fogta fel Hugo von Hofmannstahl lírai-filozofikus librettójának minden árnyalatát (ki tudná azt felfogni?), de zseniálisan ráérzett arra, hogy a zene, ez az éterien őszinte fenomén, ha drámával egyesül, felfoghatatlanul gazdagon mesél az élet titokzatos misztériumairól.

"Az életnek egy egyszerű és félelmetes problémájáról van szó: a hűségről. Az elveszettbe kapaszkodni, örökké utána vágyódni egészen a halálig - vagy élni, továbbélni, eltávolodni, átváltozni, feláldozni a lélek egységét, és mégis megőrizni önmagunkat átváltozáskor is, embernek maradni és nem lemerülni az értelmetlen állat szintjére." - írja Hofmannstahl egyik "Ariadné levelében". "...az átváltozás-megőrzés drámája... identitásdráma." A darab legvégét pedig így magyarázza: "Ariadné előtt Bacchus a lány egyéniségének félelmetes mélységeit tárja fel, varázslóvá, mágussá teszi, és ez a tudat alatt szunnyadó démon átvarázsolja a szegény kis Ariadnét a túlvilágról erre a világra, úgy, hogy ugyanakkor meg is tartja személyiségét." Látható tehát, hogy az Ariadné-dráma az átváltozás-megőrzés drámája. A továbbélés, az eltávolodás, az önfeladás, a tünékeny és az állandó identitás drámája. Vagy csak egyszerűen: identitásdráma. A pozsonyiak előadásában többek között az volt megkönnyezően gyönyörű, hogy nemcsak Ariadné identitásdrámáját dolgozta ki hallatlanul aprólékosan, nagy empátiával, hanem ugyanilyen érzékenyen Zerbinettáét, az ifjú zeneszerzőét, Bacchusét (aki más is volt, mint Bacchus), sőt, egy-egy villanás erejéig még a kisebb szerepek is mélységi árnyalást kaptak.

fotó: Vajda János

A polgári vígjátékok realista színjátszását idézte a nyitókép. A játékteret a letűnt polgárság és a közelmúlt itt maradt relikviáiból konstruálta meg Stefani Pasterkamp. Itt, Közép-Európa keleti tartományaiban (Pozsonyban és Miskolcon) nagyon ismerős ez a világ.  Nagypolgári szalon - háttérben kandalló, középen zongora (és mint egy szalonjelenetben, Zerbinetta áriáját e hangszer mellől kíséri a pincérnek öltözött zongorista...) - atmoszféráját finoman elszínezi a 70-es éveket idéző dizájnkultúra. Trapézfarmer, forgófotel, dróthálós szódásszifon, műanyag állólámpa. Ez a kép fordul át a darab végére metaforikus, absztrakt színházi térré, kékesen világított háttérrel, beforgatott oldalfallal. A díszlet metamorfózisa finoman képezi le a "színház a színházban" dramaturgiát, s a többnyire kiüresített metaforát - élet és színház szétbogozhatatlanul összecsomózódik - kifejezetten költőien eleveníti fel.

fotó: Vajda János

A lendületes rendezés és az érzékeny színészi játék igen plasztikusan közvetítette az egymást relativizáló rövid jelenetmorzsák (a komikum átszínezi a megelőző tragikumát - azaz ironizál, a tragikum értelmezi és távlatot ad a komikumnak) dinamikáját. Zerbinetta harmadrangú ripacs, eszes, intelligensen illúziótlan, a zeneszerzőhöz fordulás pillanatában tragikumra érett nő. Mindez egyetlen rövid jelenetben, úgy, hogy egyik lehetséges megközelítés sem oltja ki a másikat, nem terem ellentmondás, a figura minden rezdülése hiteles: a ripacsé és az ASSZONYÉ egyaránt. Ugyanezt láthattuk a fiatal zeneszerzőben. Strauss a 19. századi művész iránt érzett összes megvetését belekomponálta a figurába, egyetlen mentsége van, hogy még fiatal, még idealista, még hisz valamiben. Ez az idealizmus egyszerre megmosolyogtató és felemelő. E kettőség végig ott vibrál a rendezésben és az alakításban. Amikor a prológus végén a rendező átmenetileg megöli (a komponista elkeseredésében lerészegedik), és a nimfák (tehát már az Ariadné opera szereplői) föléhajolnak, "álmában sír" - halljuk az eredetileg Ariadnéról szóló megállapítást. Ennél bravúrosabb és költőibb átmenetet a prológus és az opera között nehéz lenne kitalálni. Zeneileg, színészileg káprázatos a primadonna átlényegülése Ariadnévá.

Nagyon izgalmas rendezői elgondolásnak bizonyult, hogy a prológusban látjuk a házigazdát. "Katarzisban mi sem szűkölködtünk..." Néma szerep. Ám az Ariadné operában ő érkezik Bacchusként. Profánul is fogalmazhatunk: az opera megrendelője megkapja a primadonnát is, hogy eljátszhassa oldalán Tannhäusert vagy Trisztánt.  (Jelenetüket diszkréten nem nézik végig a háziak, kivonulnak, csak a minden lében kanál komornyik marad a szobában. Ő egyébként az adott pillanatban Hermész, óvodai farsangról hozott pillangószárnyakkal. Rég nevettem ilyen jót. Rég tanultam ennyit egy poénból.) Az átlényegülésről, a megnemesedésről, a folytonos spirituális gazdagodásról szóló előadásban a Bacchus-Ariadné jelenet persze az, ami: Bacchus nem tudja kivonni magát Ariadné hatása alól, a kilenckor kezdődő tűzijáték miatt művészietlen utasításokat adó házigazdát elnyeli az opera, katarzist él át. Katarzisban mi sem szűkölködtünk.

fotó: Vajda János

A nem mindig tökéletesen játszó zenekar a megfelelő pillanatokban szárnyalt fel az éteri magasságokig. Olyan konzekvensen így történt, hogy az ember már gyanakodni kezdett: szándékosan szólnak néha hétköznapian (így profanizálva az éppen látott jelenetet) és szándékosan ütnek meg isteni hangot a játék elemelkedésekor. Ha így volt, akkor Walter Kobéra nagyszerű karmester.

A kulcsszerepekben a darab rendkívüli rétegzettségét reprezentálni képes énekesek léptek fel. Engem megigézett a zeneszerző nadrágszerepében fellépő Denisa Hamarová nőiessége, ez a fiú tényleg nem közénk való. Nagyszerűen énekelt és játszott, rengeteg empátiát ébresztett önmaga iránt.

Ľubica Vargicová (Zerbinetta) megérdemelten seperte be a színpadi nézők és a valóságos nézők tapsát. Hangja fürge, fényes, szubrettesen pajkos, bel cantósan tragikus, játékintelligenciája pazar.

A Primadonna-Ariadné szerepét megindítóan szépen, kiegyenlített, drámai gazdagságú hangon énekelte Maida Hundeling.

"Sorolni lehetne a szellemdús rendezői és alakítási pillanatokat..."

Jan Vacík (Bacchus) elbődülő tenorja egyáltalán nem zavart. Ha nem így énekel, akkor eszembe sem jutnak a wagneri példák. Jöttét egyébként a nimfák egy pletykamagazinból jósolták, mi mindent össze nem hordtak a régi görögök! Jó partinak, kívánatos celebnek mondják Bacchust, s ehhez képest jön be a pocakos, öregedő Vacík, aki színészként és énekesként gyakorlatilag mindent kihozott ebből a komikus (és természetesen tragikus) helyzetből.

A kisebb szerepekben is egytől egyik remek alakításokat, nagyszerű csapatmunkát láthattunk.

fotó: Vajda János

Napokon keresztül lehetne sorolni a szellemdús rendezői és alakítási pillanatokat, egyetlen egyet azonban nem tudok magamban tartani. Amikor Bacchus és Ariadné lassan elhagyja a színpadot (még sokáig énekelnek, halálról, sötétségről, elmúlásról), átlépnek egy mögöttes világba (ahol egyébként a szalon vendégei várják, no, ez is szép, Bacchus átvarázsolja a nőt a "túlvilágról erre a világra"), miközben a három nimfa oldalt, egy-egy fekete ajtónyílásban áll, mintha csak a kéken világított Bacchus három asszonya volna. Ariadné és Kékszakáll, mondhatnánk Maeterlinck és Dukas nyomán, és miért ne mondanánk Bartókot, egy Bartók + fesztiválon?

Molnár Szabolcs

Június 18., Miskolci Nemzeti Színház, Nagyszínház

Richard Strauss:
Ariadné Naxos szigetén
A Pozsonyi Nemzeti Színház vendégjátéka

Szereplők:

Zerbinetta - Ľubica Vargicová

Primadonna - Maida Hundeling

"Zeneszerző" - Denisa Hamarová

Bacchus - Jan Vacík

További szereplők:
Alfred Werner, František Ďuriač, Michal Želonka, Igor Pasek, Mikuláš Doboš, Juraj Peter, Pavol Remenár, Ivan Ožvát, Martin Malachovský, Ondrej Šaling, Andrea Čajová, Monika Fabianová, Eva Šeniglová.

Díszlet- és jelmeztervező: Stefanie Pasterkamp

Vezényel: Walter Kobéra

Rendezte: Dieter Kaegi

Kapcsolódó cikkek:

Ariadné Naxos szigetén (Képgaléria.)

"Igyekszem vigyázni a hangomra..." (Interjú Ľubica Vargicová szopránnal.)