Woyzeck is, Wozzeck is
Alban Berg: Wozzeck
A pénteken látott Lulu-előadást szombat délelőtt kellett kitalálni, úgy is mondhatnánk, hogy túlhordtuk az élményt. A szombati Wozzeck ezzel szemben ideális pillanatban született meg.
Utólag vettem csak észre, hogy az Operafesztivál műsorfüzetében a Gerai Állami Színház neve mellett a kiadvány zárójelben feltünteti, hogy Németország. Érthető, hisz más vendégjátékok esetében, mint például a moszkvai vagy a bukaresti, a társulat nacionáléja magától értődik. Azt hiszem, hogy jogos a szerkesztői körültekintés, hisz bizonyára sok operabarát tette fel magában rémülten a kérdést: honnan is jöttek ezek a geraiak? (A kelet-türingiai "földszintes" kisváros egyébként 44 km-re van Jénától.) "...hogy német színházat láttunk, nem vitás..." Az, hogy német színházat láttunk, utólag nem volt vitás. Igen ám, de Németországon kívül is csinálnak német színházat, gondoljunk csak arra, hogy hányszor címkéznek (újabban szitkozódó felhangokkal) például németnek egy-egy előadást a budapesti Ybl-palota büféjében. Matthias Oldag Wozzeck-rendezése abban az értelemben volt német, hogy határozott, egyértelmű állításokat fogalmaz meg az adott darabról, ezen állításokat világos képekben, logikus struktúrában, részleteiben és főbb vonalaiban is végigelemzett módon közli a nézőkkel, a színészektől pedig mind fizikai, mind lelki értelemben teljes odaadást (önfeladást) kér. Oldagnak szemmel láthatóan nem kenyere a sejtetés, minden dolog az, ami. Utóbbi nem esztétikai, hanem egyszerű ténymegállapítás. Létezik ugyanis olyan színházi nyelv, mely kifejezetten a sejtetésre épít, vagy asszociatív módon egymás mellé rendel elemeket, és elsődlegesen nem koherens, hanem éppen ellenkezőleg, széttartó állítások megfogalmazására törekszik, és az ilyen nyelvet beszélő színháznak sem jár kevesebb hely Thália napja alatt.
fotó: Vajda János
A Gerai Színház Wozzeckje elsősorban mégsem a színházi kultúra lokális színezete miatt vált egészen különleges és emlékezetes előadássá, hanem a hosszú múltú tradíció tapintható és eleven jelenléte miatt. Ebben a produkcióban ott lüktetett, burjánzott másfél évszázad Büchner-filológiája, a német irodalmi hagyomány gazdag reflexiója, Berg operájának "repertoártermészetessége", Büchner drámájának és Berg remekművének számunkra elképzelhetetlen (és érezhetően feldolgozott) recepciótelevénye. Elsősorban ezért érezhettük azt, hogy anyanyelvi előadást látunk, szemben a Moszkvai Helikon produkciójával, ahol egyfajta (bizonyos esetekben akár termékennyé is váló) idegenséget (természetesen elsősorban nem a nyelvi idegenségre kell gondolni) lehetett tapasztalni.
fotó: Vajda János
A geraiak hazai pályán fociztak, mondhatnánk, ha mindez csak arra utalna, hogy jó tanuló módjára felmondták a leckét, a darab bevett értelmezési stratégiáját követték (a Wozzeck esetében van ilyen?), nagyon rendes, körültekintő, de kevés újdonsággal szolgálva vezették elő a művet. Nem így volt. Hallatlanul izgalmas, fordulatos, gondolatgazdag színházat láttunk. "Gondolatgazdag színházat láttunk..."
A játék tere mintha azt a pályát modellezte volna, melynek végén a világot elnyelő lyuk tátongana. Wozzeck gyötrelmes vízióját, vissza-visszatérő rémálmát formálta díszletté Thomas Gruber. Az oldalsíkokon futó lendületes krétacsíkok a zuhanás sebességét animálták. Előre elrendelt végkifejlet, szinte mindegy is, hogy mi vezetett ide, és hogy elkerülhető lett volna-e. Pusztán néhány snittet látunk a folyamatból. Csak egy kicsit fontos, hogy miért pont ezeket. A történetnek nincs (nem is lehet) linearitása, minden jelenet között (egy érdekes kivételtől eltekintve) leereszkedik a függöny (jé, ez az ósdi színházi tárgy mennyire eredeti módon tud működni!), így Berg fájdalmas, aggódó remegésű, lírai közzenéiről semmi sem tereli el a figyelmet. A 11-12-es jelenet között (a három felvonást egyébként megszakítás nélkül játszották) viszont nem megy le a függöny, mindez olyan hatást kelt, mintha bibliaolvasó jelenet (Marie és a fiú) és a tóparti gyilkosság (Marie és Wozzeck) szorosan, időrendben követné egymást, mintha ez a két jelenet szükségszerűen összetartozna. A legtöbb jelenet ilyen szükségszerű összetartozása a Büchner-drámában szövegszerűen többnyire kimutathatatlan, itt különösen az, tehát az előadás eddigi logikája feltűnően megváltozik. A folytatás (Wozzeck véres kézzel megjelenik a kocsmában) előtt ismét nincs függöny, érthető, hisz a gyilkosság és a kocsmajelenet kronologikusan szorosan összekapcsolódik. Visszamenőleg értelmeződik tehát az előző "jelenet-összevonás", a bűnbánó Marie hiába ábrándozik Magdalénáról, bűnhődése elkerülhetetlen, a zuhanás könyörtelen logikájából is ez következik. Ám ekkor újabb szép csavar kanyarítja helyre a káoszt, a hátralévő jelenetközben ismét lemegy a függöny, jelezve, hogy a logikusan összekapcsolható mozzanatok fátumszerűen, azaz kiismerhetetlenül következnek egymásra. A Helikon Opera Lulujával szemben ezeket az összefüggéseket nem az előadás után, hanem azonnal, a szent színházi pillanatban látjuk át. Az élmény felejthetetlenül dinamikus.
fotó: Operaportál
Az előadással kapcsolatban fentebb "határozott, egyértelmű állításokról", a sejtetés hiányáról szóltunk. Nem kétséges, hogy Wozzeck beteg. Nem kétséges, hogy mindenki beteg. Nem kétséges, hogy Marie odaadta magát a tamburmajornak. (Még az udvarlást is megspórolja az előadás.) Nem kétséges, hogy Wozzeck tisztában van helyzetével. Gondolhatnánk, hogy a darab ebben az előadásban elveszíti árnyalatait, értelmezési mezeje beszűkül. Talán így van, ám - nehezen kifejthető módon - a gerai produkció ezzel együtt is érzékelteti a mű hihetetlenül gazdag előadási hagyományát, a végig nem járt utakat önmaga helyett a nézővel járatja be.
fotó: Operaportál
Ahogy mondani szokás, a "szerepek ki lettek osztva". "Kísérteties volt..." A címszerepben Andreas Scheibner mind énekesként, mind színészként excellált. Franziska Rauch egész lényével maivá tette (némi kelet-németes árnyalattal) Marie alakját, azt hiszem az ő alakítása maradéktalanul hitelesítette a színrevitel aktualizáló tónusát. Patrick Jones Kapitánya igazi volt; zsíros nyakú, tokás, agyvérzésveszélyesen magas vérnyomással, veleszületett alkatához a szólamhoz illő karaktertenorral áldották meg az égiek. Bernhardt Hänsch magabiztos énekével félelmetes orvost alakított, aki egész konzíliumot hív össze Wozzeck kioktatására. A Tamburmajort, az ebben az előadásban vadállatias csúcsragadozónak ábrázolt hímet (az egyik jelenetben egy fél-disznón trónolva triumfál) dús pofaszőrzet nélkül is valóságosnak mutatta Jürgen Miller. Az utolsó jelenetet Wozzeck felakasztva (ill. vízihullaként lebegve), asztrális vagy angyali nézőpontból "nézi" végig. Az elektronikusan manipulált gyermekhangokat felvételről játszották be. Kísérteties volt.
Molnár Szabolcs
18 óra, Miskolci Nemzeti Színház - Nagyszínház
A Gerai Állami Színház (Németország) és a Miskolci Operafesztivál
közös produkciója
Alban Berg: WOZZECK
Opera három felvonásban, német nyelven
Marie - Franciska Rauch
Margret - Susanne Gasch
Kapitány - Patrick Jones
Tambourmajor - Jürgen Müller
Andres - Cristoph Rosenbaum
Wozzeck - Andreas Scheibner
Doktor - Bernhard Hänsch
Marie fia - Niklas Hellmann
1. munkás - Kai Wefer
2. munkás - James Wood
Bolond - Peter Paul Haller
Türingiai Színház és Filharmónia Operakórusa és Férfikara
Altenburg-Gera Filharmonikus Zenekara
Díszlettervező: Thomas Gruber
Jelmeztervező: Henrike Bromber
Vezényel: Eric Solén
Rendező: Matthias Oldag
Magyar fordítás: Lengyel Jenő
Kapcsolódó cikkek:
Wozzeck (Képgaléria.)
Ördögi kör (Interjú Matthias Oldag rendezővel.)
"Sokféleképpen lehet őt értelmezni" (Interjú Andreas Scheibner operaénekessel.)
