Kurt Weill zeneszámainak autentikus megszólaltatását várta a Hangversenyterem közönsége. A zeneszámok épp abban a sorrendben követték egymást, ahogy a Koldusopera című világsikerben már megszokhattuk. Illetve nem szokhattuk meg, hiszen a Weill-i hangszereléshez, a dalok eredeti hangfekvéséhez és nyelvéhez, a kizárólag a zenei interpretációra koncentráló előadásmódhoz a napi színházi rutin nemigen szoktathatott hozzá. A Böhm György irányításával tető alá hozott produkció Weillnek fogadott hűséget, a színházhoz, Brechthez, az operához hűtlen volt. A szcenírozott koncert (sőt: felolvasó színház, ld. az Ascher Tamás által rendezett Black Ridert a Tavaszi Fesztiválon) kereteit így maximálisan kitöltötte, a keret körítése (némi színészi játék, vetítés, díszlet, stb.) afféle extra szolgáltatás volt, nagyjából úgy, ahogy egy koncertből szoktak show-t kanyarítani. Nos, a show munka-, pénz- és időigényes műfaj, a Hangversenyteremben látott-hallott show-ból mindezek hiányoztak. Megengedjük, hogy talán nem a szándékkal, mint inkább a lehetőségekkel volt baj.

Sokakat megtéveszthetett, hogy a dalok egymásutánisága kísértetiesen hasonlított a nevezett színpadi darabhoz, sőt, egy narrátornak köszönhetően (a nagyszerű Kocsis Gergely remekül adott fazont a szpíkernek, s még a nem teljesen átgondolt játékot – az előadás végére enyhén kapatossá vált – is ízléssel oldotta meg) magáról a darabról is átfogó képet kaptunk: ebben a Koldusopera keresztmetszetből egyetlen zenei elem sem hiányzott, a többi elemről viszont csak leírásokból értesültünk. Maradjunk hát – a rendezői koncepcióhoz híven – mi is a zenei elemeknél.

A zeneszerzői akarat primátusában hívő hallgató örülhetett az eredeti hangszerelésben játszó zenekarnak. "...kevés energia maradt a lendület, a stílus megteremtésére..." Más kérdés, hogy a hangversenytermi dobogóra lépcsőzetes elrendezésben leültetett együttes hangzásképe igencsak szétesőnek mutatkozott; ne feledjük, hogy erről a színpadról még A csodálatos mandarin partitúrája is szálakra bontva szólaltatható meg. De ne fogjunk mindent az akusztikára, még akkor sem, ha hisszük, hogy Weill hangszerelése kifejezetten számol a muzsikusok összepréselődésével, így a szólamok összepréselésével is, miközben persze a hangosítás lehetőségével nem. Oberfrank Péter (zongora, harmónium, cseleszta) számos tevékenysége közepette a zenekar összefogásával is törődött. Az összefogás igyekezete mellett kevés energia maradt a lendület, a stílus, a jellegzetes „stich" megteremtésére, olybá tűnt, mintha a nemes szándéknak (a zseniálisnak vélt Weill-i hangszerelés felmutatása) maga a tárgy (a hangszerelés minősége) szabna határt. Bizonyára tévedésre ragadtat az aktuális tapasztalat.

Az énekesek között szereposztási telitalálatra és baklövésre is volt példa. E szélsőségek határozták meg a vokális kivitelezés színvonalát, tehát puszta ténymegállapítás, ha a produkciót e tekintetben egyenetlennek ítéljük. "Csoda, ha mindenki a gengszternek szurkolt?..." Kálmán Péter Bicska Maxijának minden dala oázis volt, csoda, ha mindenki a gengszternek szurkolt? Szerepét kívülről tudta, remek német kiejtéssel énekelt, nem vette igénybe a súgó helyenként nagyon hangos segítségét. Habitusa, színpadi léte, játékintelligenciája képessé tenné őt a prózai részek megformálásra is. Wiedemann Bernadett (Kocsma Jenny) szinte egyedüliként bizonyította a Mahagonnyban, hogy remek Weill-énekes, most sem okozott csalódást. Látszódott, hallatszott Szolnoki Apollónia igyekezetében egy majdani jó Polly, énekében több megélt karcnak is örülnénk. Huszár Anita egy kis szerepben (Lucy Brown) lépett fel, megteremtette önmaga számára a pillanatot.

Az imént felsorolt énekesek megtanulták, és a maguk színvonalán el is sajátították szerepüket. A többiek a felolvasó színházi keretekbe és a súgóba kapaszkodtak, ráadásul igencsak megroggyant vokális erőnléttel. Mészöly Katalin (Celia Peachum) komoly erőfeszítések elé állította hallgatóságát, hiszen szólamának nem volt olyan fekvése, ahol ne kellett volna nekünk kitalálni a leírt hangot. Rozsos István (Jonathan Jeremiah Peachum) beteget jelentett, de vállalta. Kováts Kolos (Tigris Brown) valószínűleg elégedetten nyugtázta, hogy az Ágyúdallal viszonylag hamar letudta szerepének zömét.

Mostanában sok az operai, színházi félmegoldás a MÜPA színpadán. Köztük jó példára, rossz példára is bukkantunk azt utóbbi időben, a Koldusopera mostani előadása viszont még a fél-vállalás szempontjából is felemásra sikeredett. Háromnegyed garasos opera volt csupán.

Molnár Szabolcs

fotók: Művészetek Palotája

2009. április 16., Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Bertolt Brecht – Kurt Weill:
Háromgarasos opera (Koldusopera)
Szcenírozott koncert

Celia Peachum - Mészöly Katalin

Polli - Szolnoki Apollónia

Kocsma Jenny - Wiedemann Bernadett

Lucy Brown - Huszár Anita

Tigris Brown - Kováts Kolos

Jonathan Jeremiah Peachum - Rozsos István

Bicska Maxi - Kálmán Péter

Narrátor: Kocsis Gergely

Budapesti Stúdió Kórus (karigazgató: Strausz Kálmán) és mások

Vezényel: Oberfrank Péter

Rendező: Böhm György