Hogy esett a választás a Jenufára?

Nem én döntöttem, de nagyon örültem neki. Nekem ez volt az első operarendezésem, felkértek rá. Több megkeresésem volt előtte is, de ez volt az első találkozásom a műfajjal.

Négy éve volt a bemutató, mit jelent azóta Önnek ez a darab?

Mint minden első dolog, nagyon fontos az ember életében. Ennek hatására kértek fel az Operaházban, hogy legyek főrendező, amiből adódóan két évig Budapesten éltem. Nagyon sok minden következett ebből, így az is, hogy a műfajnak szerelmese lettem. Előtte is izgatott a műfaj, szerettem az operát, de azóta valahogy szívügyemnek tartom, hogy ápoljam és debreceni színházvezetőként tegyek azért, hogy legyen egy stabil bázis, amely fölvállalja az opera ügyét.

A Jenufa előtt éveken át színházat rendezett. Mi jelenti Önnek a legnagyobb különbséget a színház- és az operarendezés között?

Az opera színház is, tehát mindenképpen színházként kezelem, de nyilván sok adottság és kötöttség van. Az ember ezért kitörési pontokat próbál keresni, és megpróbálja nem figyelembe venni azokat a törvényeket, amelyek egy kicsit megkötik ezt a műfajt. Más, mint a próza, más úton bomlik ki, másként kell hozzányúlni. Én nagyon nagy alázattal tanulom még mindig ezt a történetet.
A legnagyobb kihívás számomra beleférni a keretekbe. Amikor prózai művet rendezek, sokkal szabadabban kezelem az anyagot. "Most még tart a szent áhítat..." Vannak az életben helyzetek, hangulatok, amelyek izgatnak, felzaklatnak, amelyek kapcsán ki akarom fejteni a véleményemet, illetve saját magamban keresek bizonyos kérdésekre válaszokat. Adott valamilyen irodalmi anyag, vannak színészek, van egy tér, van egy időpont és akkor én csinálok valamit. Az opera más megközelítési módot igényel. Itt egy kicsit szent tehénként kezelem azt a kiindulópontot, ami maga az operai mű a maga megírtságával, a maga teljességében. Most tart még a nagy szerelembe esettség és a szent áhítat, de aztán lehet, hogy elkezdek majd egészen másként operát rendezni.
Nekem kifejezetten az volt a szándékom a Jenufával, hogy megpróbáljam megtanulni a műfajt, megérteni, hogy mitől működik és hogyan tud hatni. Hogyan tudjuk szolgálni a zenét és hogyan tudjuk kibontani a színpadi látványon keresztül a zenében lévő drámát? Így csináltam a Sosztakovics: Kisvárosi Lady Macbethet is, a Don Giovannit és a Mesterdalnokokat is - belülről építkezve. Lehet, hogy az Élet egy őrülttel-t Schnittkétől már másképp fogom megrendezni, de ez nekem egy nagy iskola volt. Sokszor érzem azt, hogy időbeli korlátaival bilincsbe zár az opera, az a szent áhítat, ahogy viszonyulnak az alapműhöz. Én értem, hogy a tradíciók rettenetesen fontosak - ugyanakkor meg egyre nagyobb késztetést érzek arra, hogy átgyúrjam magamon az operairodalom valamelyik nagy művét és újjászüljem valamilyen más formában.

fotó: Operaportál

Mi az, ami a Jenufában a legjobban érdekelte? Mely helyzetek, kérdések tűntek a legizgalmasabbnak?

A Jenufa egy nagyon jó történet. Az a fantasztikus benne, hogy remek zene és remek történet van benne. Olyan morális alapkérdéseket vet föl, mint az ember helye a világban, az Istenhez való viszonyunk és az istentelenség ebben a világban. Az istentelenség világunkban az alapkérdése valahol az összes munkáimnak.

2004-ben volt a bemutató a Magyar Állami Operaházban. Mennyit változott azóta a darab?

Megint csak az operajátszás adottságaiból következik, hogy a megőrzés a legnagyobb feladat, nem úgy, mint egy prózai műnél, ahol folyamatosan hangsúlyokat pontosítok, jeleneteket fogalmazok újra. Az Operaházban ezt sajnos nem lehet megcsinálni.. Ha van egy rendelkező próba és jön egy új ötlet, akkor azt beépítem a darabba, de itt inkább az a cél, hogy megközelítőleg ugyanazt az állapotot létre tudjuk hozni.

Sokan úgy tartják a magyar operaéletről, hogy lemaradásban van. Mi a véleménye erről?

A szakmán belül nagyon sokan, nagyon nagy butaságot mondanak ebben az országban. Hogy lehet évszázados lemaradásban a magyar operajátszás, ha van például Bartókunk, nagyon izgalmas feldolgozások tömkelegében? "...izgalmas impulzusok érnek keletről-nyugatról..." Én úgy gondolom, hogy a színházi szakma divatirányzatok ösvényein lohol-liheg és sok-sok butaságot próbál beépíteni. Nagyon jó helyen vagyunk itt, izgalmas impulzusok érnek keletről-nyugatról. Az operának színházként való kezelésében nyilván lehetne nagyobb bátorság az előadások megfogalmazását tekintve. A német operajátszás például, amely a nagy követendő példa az opera műfajának szabadon kezelésében, a rendezői koncepciók megvalósításában, szerintem egy évtizede holtvágányon van. Nem kell végigjárni ezt az utat, figyelni kell, hogy mi történik a világban, de a saját utunkat kell járni. Ez a műfaj különösképpen meg tudja azt sínyleni, hogyha divatok mentén loholunk.

Ön a debreceni Csokonai Színház főrendezője, ami a magyar operajátszás egyik végvárának számít.

Tudatosan, nagy áldozatokkal próbáljuk a végvár bástyáit erősítgetni és ez a cél a következőkben is. Van egy egyre izmosodó kis csapat, akikkel ezt a színházat csináljuk - a Miskolci Operafesztivál is fog látni idén egy nagyon izgalmas Smetana-feldolgozást, az Eladott menyasszonyt, ami egyszerre újít és egyszerre tradíciók mentén is megy. Én ezt tartom emblematikusnak az elkövetkező évadok számára is. Nagyon komoly rendezők csinálnak nálunk operaelőadásokat és megpróbálunk egyszerre nyugatról jövő impulzusokat is beépíteni. Ha már hatások mentén kell létezni és hatások felé kell orientálódnunk, akkor számomra sokkal izgalmasabb az orosz és a lengyel színház, mint a nyugati színházak. Én inkább azt a fajta költőiséget és hagyományokat ültetném át, ami az orosz színházi kultúrákban megvan és ami viszont alig van meg nyugaton. A színházcsinálásunk központi koncepciója Debrecenben érvényes az operacsinálásunkra is. Debrecen évtizedeken keresztül nem tudott sehol megmutatkozni, most állandó vendégei vagyunk Budapestnek, számítanak ránk, ott vagyunk a Tavaszi Fesztiválon, a Budafeszten, és itt, Miskolcon is, ahová jövőre a Bánk Bánt hozzuk.

Orosz Márta

Kapcsolódó oldalak ezen a honlapon:

Janácek: Jenufa (Beszámoló az előadásról)