"AZ EMBER ÓHATATLANUL CSONTVÁZAKBA BOTLIK"
Az operát sokan lezárt műfajnak tekintik, amely 1600 táján Perivel és Monteverdivel kezdődött, és nagyjából a huszadik század közepére le is zárult. Önnek mi erről a véleménye? Milyen ma operát írni?
Ezek olyan elméletek, amelyeket minden egyes új opera cáfol, még akkor is, ha nagyrészük nem válik a klasszikus vagy múzeumi repertoár szerves részévé, és eltűnik. Ez nem csak az operára igaz, hanem a zenére általában, de talán más művészetekre is. A koncertrepertoár, amelyet állandóan forgatnak és játszanak, a 20. század közepére alapvetően ugyanígy lezárult. A Bartókot és Kodályt követő utóbbi negyven-ötven év zenéit csak úgynevezett kortárs zenei fesztiválokon lehet hallani, és épp úgy nem válnak a repertoár részévé, ahogyan az új operák sem. A zenetörténet, a zeneművészet és általában a művészet annyiban tekinthető lezártnak, hogy az új művek nem kerülnek be a közönség által rendszeresen fogyasztott repertoárba. Én pedig nyilvánvalóan nem hiszek ebben; ha hinnék, nem írnék operát. Engem ez szórakoztat: rendkívül izgalmas, ahogy ’megíródik’ és ’kitalálódik’ egy mű, ahogyan egy darab librettóvá válik, ahogy változik az eredetihez képest. Ez nekem élő dolog.
fotó: Operaportál
Úgy tűnik, a közönségnek is, hiszen a Karnyóné egyelőre nagyon sikeres...
A siker igazol is, meg nem is. Ami ma siker, lehet, hogy soha többé nem kerül elő. Jó példa erre Poldini Ede Farsangi lakodalom című operája, amelyet a század első felében mutattak be. Ez egy százötvenes széria volt - szerintem az azóta írt összes magyar opera együtt sem ért el ilyen játszottságot - és néhány éve felújították ugyan Debrecenben, mégsem aratott sikert. Nyilván valamiféle helyi értéke lehetett, ezt nem igazán tudjuk megítélni. Egy opera sikerességét és fennmaradását nem csak zenei minősége, de dramaturgiai, színpadi és más külső tényezők is befolyásolják.
Karinthy Frigyes, Thomas Mann és Georg Büchner után hogyan jutott el Csokonaihoz?
Témaválasztásaim legtöbbször nem voltak tudatosak. Karinthy Barabbását például édesanyám találta. "Előbb írtam operát, mintsem operában lettem volna..." Egyébként némi túlzással azt mondhatnám: előbb írtam operát, mintsem operában lettem volna. Ahogy az opera sokszor kiesik a zeneakadémisták érdeklődési köréből, úgy az enyémből is kiesett. Persze voltam azért operában, de általában unatkoztam... És egyszer csak jött egy váratlan lehetőség, édesanyám pedig rátalált erre a fantasztikus novellára. A második, Büchner Leonce és Lénája sem az én ötletem volt, hanem az azóta elhunyt Fehér Györgyé, aki végül az operát rendezte. A Karnyónét pedig ezelőtt hét-nyolc éve - nem először - láttam színházban, és úgy éreztem, esetleg tudnék belőle operát írni. Meg is írtam egy Csokonai-versbetétet, ami része lett akkor egy dalciklusnak, és később a Karnyónéba is bekerült. Aztán Györgyfalvay Katalin dramaturg és Várady Szabolcs költő segítségével szépen lassan elkészült az egész opera.
fotó: Operaportál
Nemrég úgy fogalmazott: a Karnyóné talán ’jobb’, mint az előző operái. Érez fejlődést?
Darabjaimat hallgatva mindig találok pontokat, ahol elkezdek vakarózni, és úgy érzem, nem sikerültek elég jól. Ilyenek mindig akadnak: nem volt még, hogy egy darabomnál végig jól éreztem volna magam. Talán a Karnyónéban van a legkevesebb olyan pont, ahol vakarózhatnékom támad, ahol úgy érzem, megdöccent vagy ’leült’ a darab. És talán erről a darabról tudtam a legtöbbet, úgy érzem, ennek voltam leginkább birtokában.
Miben különbözik a Karnyóné a korábbi Vajda János-operáktól?
Annyiban folytatása a Büchner-darabnak, hogy megvan benne ugyanaz a játékosság, viszont nincs az az idézettechnika, ami a Leonce és Lénában nagyon is jelen volt. Ez talán hátrányára is vált, mert a sok idézet elvonta a figyelmet magáról a darabról; egy idő után mindenki azt kereste: ez vajon miből van? A Karnyóné is idéz; sőt, van benne olyan zenei idézet, amiről talán nem is tudok. "...ugyanazok a problémáink, a mint a régieknek..."Az egész zeneirodalom jelen van benne, sokféle zenét megidéz, de egészen pontosan csak egyet. Az ember óhatatlanul már megírt ’csontvázakba’ botlik, így a Karnyóné is alapvetően eklektikus zene, amely pofátlanul használja az egész zenetörténetet. Az a sok minden, amit az elmúlt századok során megírtak, nem azért született, hogy úgy tegyünk, mintha sosem lettek volna. Miért ne használhatnánk őket? A múlt remekművei ma is ugyanarról szólnak, hiszen ugyanazok a problémáink, a konfliktusaink, mint a régieknek. Úgy érzem, én leginkább úgy tudom kifejezni magam, ha ezt a teljes repertoárt használom.
Az említett pontos idézet Purcell: Dido és Aeneas című operájából származik. Hogy kerül Dido búcsúja a Karnyónéba?
A szituáció, bár kifordítva, mégis ugyanaz: Karnyóné is, Dido is a halálra készülnek. Dido búcsújának passacagliája a zeneirodalom egyik leghíresebb pillanata. Itt egyébként csak a basszus Purcellé, már a harmóniák sem az eredetiek, az énekszólam pedig végképp nem. Van tehát egy barokk alap, ami a basszus és harmóniák miatt alapvetően Didót idézi, de az énekszólamnak nincs hozzá köze. Az tulajdonképpen egy magyarnóta-szeletekből álló keverék, némi koloratúrával díszítve. Itt két nagyon különböző zenei világ találkozik.
A premiert eredetileg 2005-re, Csokonai halálnak 200. évfordulójára tervezték, de csak most, két év késéssel került rá sor. Selmeczi György karmester a sajtótájékoztatón ideologikus, esztétikai harcokat emlegetett a darab körül. Valóban érték vádak az operát a bemutató előtt?
Selmeczi barátom kicsit túldimenzionálta, mert ez így nem igaz. Én semmiféle ’sötét összeesküvésről’ nem tudok. Arról volt szó, hogy én elkészültem a darabbal, éppenséggel be is lehetett volna mutatni az évfordulóra, de az Operaháznak nem volt pénze, egyszerűen anyagi és általános helyzete gátolta a bemutatót.
fotó: Operaportál
Ha valaki ma Magyarországon operát ír, mekkora esélye van, hogy be is mutatják? Mi kell ahhoz, hogy bemutassák?
Alternatív helyeken valószínűleg könnyebb operát bemutatni, amihez persze az kell, hogy a szerző ne nagyzenekarban meg kétszáz tagú kórusban, hanem sokkal kisebb zenei apparátusban gondolkodjon. A Thália Színházban, ami most újból az Operaház játszóhelyévé válik, és ahová már bérleteket is meghirdettek, talán könnyebb lesz kortárs operát és újdonságokat játszani, de jó példa volt erre a Kovalik Balázs-féle Mozart-maraton is a Millenáris Teátrumban. Az Operaház pedig megmarad hagyományos szerepében: a múzeumi, nagy klasszikus repertoárnak. Úgy gondolom azonban, a színház nagyon izgalmas dolog, nyilván lesznek új próbálkozások. Persze nem biztos, hogy mind eljut az Operaházig, s az sem biztos, hogy ez baj.
Önnek mégis immáron harmadszorra sikerült.
Régebben könnyebb dolgom volt. Első operaházi bemutatómra még a pártállam utolsó pillanataiban került sor, volt rá valamennyi pénz. Ennek sikere megkönnyítette második operám bemutatóját, a harmadik viszont már nem ment olyan könnyen. Én is érzem, hogy a jövőben valószínűleg egyre nehezebb lesz eljutni az Operaház színpadáig.
A sajtótájékoztatón említette, hogy bár a Karnyóné jóval kisebb zenei apparátust mozgat, mint előző operái (nincs kórus, csak tíz szólista, néhány szólófúvós, egy közepes vonószenekar és néhány kiegészítő), az "utaztatható verzióhoz" azonban még nem elég kicsi. Van lehetőség külföldi vagy vidéki bemutatókra?
A Mario és a varázslóból valóban készült "utaztatható verzió". Tallér Zsófia fiatal kolléganőm hangszerelte át úgy, hogy a nagyzenekarból egy huszonötfős kis csapat lett, így játszották Berlinben is. "Nem tisztem megítélni, mi az, amit vesznek..." Hogy a Karnyónéval meg lehet-e csinálni ugyanezt, nem tudom. Nem tisztem megítélni, mi az, amit vesznek, és miért. Szerintem leginkább szerencse kérdése, hogy látja-e véletlen valaki, akinek módjában áll ilyen produkciót létrehozni, és egyáltalán érdekli-e. Magyarországon szó volt egy debreceni koprodukcióról, de az ismert nehézségek miatt mégsem sikerült összehozni, pedig jó lett volna, már csak Csokonai miatt is...
Köztudott, hogy Mozart néha szándékosan leegyszerűsíttette, ’lebutíttatta’ librettóit, hogy még több teret engedjen a zenének. Ön mindig igényes, irodalmi értékű szövegkönyvekkel dolgozik, Várady Szabolcsé is ilyen. Mi a véleménye szöveg és zene viszonyáról?
Az igazi drámai remekművek operalibrettóvá alakítása valóban ’lebutított’ szöveget kíván, amit végül a zene emel vissza eredeti drámai magasságába. Erre talán legjobb példa Verdi Falstaffja és Otellója, amelyeket Boito zseniálisan ’butított le’. A Karnyóné maga egy zseniális darab, amit Csokonai körülbelül másfél hét alatt hozott össze, ezért alapvetően feszes, tömör. A Csokonai-szöveg elképesztően jó és fantasztikusan modern, Várady Szabolcs szintén kolosszális képességű költő, aki hihetetlen érzékkel helyezkedett bele Csokonai világába. Megverselt és ritmikus prózába írt át eredetileg prózai Csokonai-részleteket úgy, hogy közben hű maradt a szöveghez. Hogy jól sikerült és működik, abból látom, hogy kétszer nevet a közönség, ha nevet: először mikor megjelenik a szöveg a kivetítőn, másodszor mikor megszólal a zenével. Volt egy elképzelés - nem az én részemről - amely szerint mai magyarra írtuk volna át a vetített szöveget, de ez egyértelműen rémes és hihetetlenül zavaró lett volna. A végleges változattal azonban elégedett vagyok, és mivel az alaphelyzetek nagyon ismerősek és érthetőek, úgy vettem észre, még a külföldiek is elég jól elboldogulnak vele. Néha persze a magyarok sem értenek sokkal többet, mert legtöbbünk számára már az olvasandó szöveg is idegen, de a szituációkat mégis lehet érteni, úgyhogy még nem találkoztam olyannal, akit ez zavart volna.
Fog még operát írni?
Nem ment el a kedvem: szeretnék! Most épp van egy párnapos ötletem, embrionális állapotban. Csak úgy eszembe jutott, de még semmi sincs meg belőle. Két Lorca egyfelvonásosról volna szó: egy tragédiáról és egy komédiáról, azaz egy ikerdarabról, ugyanazokkal a szereplőkkel. Az ötlet az volna, hogy ugyanazt a helyzetet egyszer tragédiának, egyszer pedig komédiának játsszák el.
Addig is: milyen operákat hallgat?
Az utóbbi időben leginkább Janaceket meg Sosztakovicsot. Egyébként mindenfélét hallgatok, de magamtól nem nagyon járok operába, kivéve amikor Janaceket játszanak... meg engem.
Ferencz Zsófi
Jelenet a Karnyónéból (fotó: Éder Vera)
