Bartók Béla egyetlen operájának, a Kékszakállú herceg várának új színpadra állítására szerződtette a színház Hartmut Schörghofer rendezőt és látványtervező stábját. A kísérletezők nem elégedtek meg a darab egyszeri eljátszásával, még egy második kísérletnek is kitették a remekművet és sajnos a közönséget is. Ha ugyanis néhány színházi ember baráti társaságban, konyakozás közben felveti az ötletet: milyen érdekes lenne kétszer egymás után eljátszani vagyis megkettőzni egy operát más-más értelmezésben, az magánügy. Lehet róla vitatkozni, majd elfelejteni. De ha a feledés helyett valósággá válik ez az infantilis ötlet, méghozzá nem is kísérleti pinceszínházakban, hanem az ország egyetlen operaházának színpadán - sok milliós költséggel - az már enyhén szólva arcátlanság, a szerzők és a közönség semmibe vétele.

Kétségtelen, hogy az opera színrevitele nem könnyű feladat, többek között azért nem, mert a dráma a zenében és a két szereplő lelkivilágában játszódik le. De azért voltak már az Operaházban olyan sikeres előadások, amelyek eleget tettek ennek a kívánalomnak. A múlt század közepének előadásaira gondolok, meg az 1936-os felújításra. Erről írta Bartók művének kiváló méltatója, Tóth Aladár: „...A dráma nem rajzolódik ki eleven cselekmény alakjában a színpadon. A rendező feladata itt tehát pótolni valamiképpen a színpadi élet realitását. Ennek a feladatnak megoldása csak olyan színpadi embernek sikerülhetett, aki azt, amit a színpadon a librettóhoz „hozzá tesz" - a Bartók zene szelleméből meríti" - írta Tóth Aladár 1936-ban a Nádasdy Kálmán rendezte felújítás kapcsán, megemlítve, hogy a szereplők - Némethy Ella, Székely Mihály és Sergio Failoni karmester - a szerzővel 30-szor jöttek a függöny elé megköszönni a közönség tapsait! De ez már a Tegnap világa (Zweig), most itt van a Szép új világ (Huxley meg Orwell). És ma az üveg a „dizájn". Üvegből emelt szupermarketek, bankok és egyéb paloták látványa boldogítja a globál polgárt és világos, hogy az operaház színpadára is törvényszerűen megérkezett az üvegfal és tükörorgia, no meg az ezzel együtt járó mindent elsöprő videó vetítés. Az üveg-tükör díszlet mozog-forog ide-oda, közte járkálnak a szereplők, akik lehetőleg állandóan mozgásban vannak.

 

 

A rendezői koncepció ötletbörzéje már a prózai prológussal elkezdődik: „Haj regő rejtem, hová hová rejtsem..." A veretes szövegből egyetlen szót nem lehet érteni. Ugyanis a végletekig lelassított magnófelvételről csupán oroszlán ketrecet idéző morgás és hörgés tölti be a nézőteret, természetesen felerősítve. A posztmodernség csődje üli divatját a színházban, elmondják ugyan a szöveget, de nehogy érteni lehessen. A prológ megadná a mű alaphangulatát, de nem ezét az előadásét, azaz előadásokét, merthogy egyszerre kettő van belőlük egymás után. Az elsőnek az elképzelése férfi központú. Ő az uralkodó, a kezdeményező. Az asszony - itt inkább lányka - ijedős, félénk, esendő. A második verzióban a nő a kezdeményező. Rámenős, vad, erőszakos. A férfi pedig, mint egy beteg veréb állandóan menekülne, összecsukódva, félénken morzsolja létét. Szánalmas látvány és szánalmas gondolat.

E cikk terjedelme nem engedi, hogy mindkét verzió minden hihetetlen ötletét elemezzem. Csupán egyet emelek ki. Az opera középpontja, csúcspillanata az ötödik ajtó kinyitása, a teljes zenekaron megszólaló hatalmas, felemelő C-dúr hangzattal: „Lásd ez az én birodalmam, messze néző szép könyöklöm..." - énekli a Kékszakállú. Ezalatt fertelmes, undorító, hatalmas vörös szájú rémalakként jelenik meg a férfi ide-oda vonagló videó képe. Ez a megjelenítés beleilleszkedik abba gondolatmenetbe, pontosabban törekvésbe, amely szerint a rút, a taszító, az ellenszenves a szép, és az elfogadásra való. A nemest, a felemelőt pedig gúnyolni és kiközösíteni kell. Nem újdonság, hogy az elidegenítés filozófiája elárasztja a színpadokat, sárba rántja a remekműveket világszerte. A közönség meg csak ül és bámul, mert hiába játsszák el nekik kétszer egymás után Bartók operáját, egyszer sem érti: mit és miért látott. Vagy talán hallott is valamit egyáltalán? Mert ebben a közegben a zene és az énekesek nem érvényesülnek. Ahol a zene és a látvány nincs összhangban, sőt, szándékosan eltér egymástól, ott a zene anyaga és az énekesek a rendezői show ötletpetárdák áldozatává válnak.

 

 

Az opera 1918-as bemutatója után Kodály Zoltán többi között ezeket írta kritikájában: „Feltűnő jelenség, ha egy operaszöveg igazi írótól, sőt, dráma írótól való. Ezért külön érdeme Balázs Bélának, hogy nem sajnálta egyik legszebb, legköltőibb koncepcióját operaszövegnek megírni, s így hozzájárult egy nagyszerű mű létrejöttéhez". Ez az opera már azért is nagy jelentőségű, mert énekszólamai első ízben veszik figyelembe a magyar nyelv természetes lejtését. A mondatok, a szavak híven követik a magyar beszéd ritmusát. A többi között ez is hiányzik az előadásból. A dikció súlya, a mondatok jelentősége. A két szólista, Vizin Viktória és Szabó Bálint tisztességesen birkózna feladatával, nem tehetnek róla, hogy szerepük, szólamuk markánsabb volumenű énekhangot és hangszínt kíván. Fischer Ádám zenekara áttetszően szól, időnként sajnos túl hangos.

Végül egy bizarnak tűnő kérdés, de nagyon időszerű lenne már valamit tenni e téren is. Ha a makói hagyma - teljes joggal - hungaricumnak számít, sok más egyébbel együtt, nem lehetne-e Hungaricum címen védettséget adni a XX. századi zene egyik legnagyobb alakja egyetlen operájának is? Hogy lelketlen kultúrkufárok ötleteik céltáblája gyanánt jó pénzért ne ostromolhassák a magyar Kékszakállú herceg várát.