Nagy várakozással tekintettem a Budapesti Fesztiválzenekar Don Giovanni-produkciója elé, amely végül felemásan sikerült. A karmesternek, Fischer Ivánnak két etalon-értékű előadás emlékével kellett megküzdenie: egyrészt a tavalyi Tavaszi Fesztiválon, szintén a Művészetek Palotájában elhangzott, Fischer Ádám vezényelte interpretációval, másrészt saját, 1982-es operaházi felújításával (az Erkel Színházban), amelyet Jurij Ljubimov mellett jegyzett. Az utóbbiban olyan nagy formátumú egyéniségek léptek fel, mint Melis György, Polgár László és Gulyás Dénes. Sajnos, a mostani előadás énekeseinek többsége távolról sem ütötte meg azt a szintet.

 

Kifejezetten űrt hagyott maga után, hogy a Don Ottaviót alakító Megyesi Zoltánnak és a Donna Elvirát megformáló Juliane Banse-nak fő szólószámait egyszerűen kihagyták, előbbinek az első felvonásbeli, utóbbinak a második felvonásbeli áriáját. Ennek tükrében alakításukról sem lehetett teljes képet kapni (ez olyan, mint ha a Varázsfuvolából kihúznák mondjuk az Éj királynője-áriát vagy az Otellóból a "Credo"-t).

(Megj.: A Budapesti Fesztiválzenekar kérésére a szerző fenti megállapításait az alábbiak szerint pontosítjuk. Az előadáson játszott változat a Mozart által a prágai ősbemutatóra írt opera volt. Mozart később a bécsi előadásra, az ottani énekesek kérésére a művet új részekkel egészítette ki, többek között két áriával (és számos egyébbel, pl. recitativókkal stb.). A mai előadási gyakorlat korántsem egységes, többnyire megtartják a két új bécsi áriát, ugyanakkor elhagyják a Bécs számára írt többi kiegészítést. A két ária elhagyása tehát nem önkényesen történt, az előadáson a Don Giovanni prágai ősbemutatóra írt hiteles változata hangzott el. - szerk. -)

 

A szólisták közül a legmélyebb benyomást a Kormányzót alakító izlandi hangfenomén, Kristinn Sigmundsson tette a közönségre. "A legmélyebb benyomást Kristinn Sigmundsson tette a közönségre..." A hatalmas termetű, óriási hangerővel megáldott énekes nemzetközi pályafutása 1992-ben kezdődött, azóta a világ vezető operaházainak állandó vendégművésze. Leghíresebb szerepei a nagy Wagner-hősök, valamint Ozmin, Sarastro, Rocco, Mefisztó, II. Fülöp, a Főinkvizítor és Ochs báró. A Metropolitanben 2000-ben mutatkozott be Hundingként, James Levine vezényletével, azóta összesen 52 előadáson énekelt ott. A nemzetközi színpadok után mi is meggyőződhettünk róla, hogy az énekes minden regiszterben kiegyenlített hangja igazi őserővel szól, ennek - és egyéniségének - köszönhetően képes a színpadot betölteni. A basszistát legközelebb március 19-én, Beethoven IX. szimfóniájában hallhatjuk a Fesztiválzenekarral, Fischer Iván vezényletével, a Művészetek Palotájában.

A szereposztás másik erőssége a Masetto szerepét alakító Molnár Levente volt, aki a müncheni operaházban számos főszerepet (Cosí fan tutte - Guglielmo, Falstaff - Ford, Bohémélet - Marcel, Pillangókisasszony - Sharpless) alakít. A fiatal magyar énekesgeneráció egyik, nagy reményekre feljogosító egyénisége Masettót már a londoni Covent Gardenben és Münchenben is megformálta, Antonio Pappano, illetve Kent Nagano vezényletével. A baritonista karakteralakításában is megcsillogtatta mind drámai, mind lírai képességeit, és az olasz iskola nemes hagyományait képviselő énektechnikáját. Minden jel arra mutat, hogy a jövőben a legmagasabb szintű Don Giovanni-alakítás komplexitásáig is felnőhet.

A többi énekes szólista sem hangban, sem karakterben nem tudott megfelelni az elvárásoknak. "A szereposztás másik erőssége Molnár Levente volt..." A címszereplő Tassis Christoyannis színtelen egyénisége mellett hangban is kevésnek bizonyult. Pedig repertoárja alapján, a Kegyencnő, a Traviata és a Don Carlos baritonfőszerepei után (amelyeket ráadásul nagy német és francia operaházakban énekelt) predesztinált is lett volna a szerepre. Csupán a líraibb részek bensőségességét tudta azonban közvetíteni. A hangilag szintén erőtlen Zerlinával, a lírai-szubrett Sunhae Im-mel énekelt híres kettőse azonban mindkét szólista részéről igazi élmény volt: a zeneszám poézise - Fischer Iván avatott vezénylésének is köszönhetően - maradéktalanul ki tudott bontakozni. Tassis Christoyannis a szerenádban is elfogadható lett volna, ha sajnálatos módon nem közelíti énekhangjait a falzett felé. Sunhae Im viszont inkább áriáiban mutatkozott megnyerőbbnek, mint az együttesekben.

A Donna Annát alakító Laura Aikin megfelelő lett volna, ha nagyobb hangerővel rendelkezik. Repertoárján olyan szerepek találhatóak, mint Cleopatra, Constanze és Olympia. Luluként idén áprilisban mutatkozik be a milánói Scalában. Korábban az Éj királynőjét és Zerbinettát is sokszor megformálta, jelenleg azonban már inkább a lírai fach felé tendál a hangja. Második áriájában gyönyörű pianókat hallhattunk tőle, itt mutatta be rendkívül kidolgozott énektechnikáját.

 

 

Leporellót egy igazi karakterbariton, José Fardilha formálta meg. Hangi adottságai alapján ideális Melitone vagy Don Bartolo lehetne (egyik legtöbbet énekelt szerepe a Bohémélet Schaunard-ja). Bár Leporellóként remekül komédiázott és egyénisége is a vígoperai figurákra teszi alkalmassá, Leporello basszus szólama nem az ő területe.

Hangi képességei alapján Juliane Banse és Megyesi Zoltán egyaránt el tudták volna énekelni a teljes szerepüket is (mint korábban már említettem, egyes részeket elhagytak). Donna Elviraként Juliane Banse hitelesen formálta meg a csalódott, szerelmes asszonyt, de neki is túl lírai a hangja a szerephez. Az egyetlen magyar főszereplő, a Don Ottaviót megszemélyesítő Megyesi Zoltán jól beilleszkedett a nemzetközi szólisták alkotta együttesbe. Ez dicséret, de egyben kritika is, mert személyiségével nem tudott légkört teremteni (és pont az az áriája maradt ki, amelyben lehetősége lett volna a piano-technika bemutatására).

Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar a mű klasszicista-historikus előadási gyakorlatából indult ki. "Igazi klasszicista Don Giovanni született..." A mozarti hangzásképet jól eltalálták, felszabadultan játszottak és ezzel bizonyították, hogy az opera műfajában is fel tudják venni a versenyt a vezető operazenekarokkal is. Szerintem inkább a lírai részekre koncentráltak, a nagy drámai csúcspontokon nem alkalmazták a romantikus előadói hagyomány bevett eszközeit. Igazi klasszicista Don Giovanni született, szinte már kamarazenekari építkezéssel. Az I. és II. finálé asztali zenéit néhány muzsikus a színpadon, a szólisták között adta elő. Kidolgozott játékuk külön dicséretet érdemel (nemhiába fektet nagy súlyt a Fesztiválzenekar a kamarazenélésre).

 

A zeneközpontú rendezés is Fischer Iván érdeme. Meggyőződhettünk róla, hogy a kiváló karmester mennyire ért a színházi nyelvhez, a szereplőmozgatáshoz és a vizuálitáshoz. A mű hátterét a Színház- és Filmmművészeti Egyetem másodéves zenés-színész osztályának növendékei adták (osztályvezető tanárok: Novák Eszter, Selmeczi György), akik mozgáskultúrájukkal profi pantomimeseknek bizonyultak. Különösen a kőszobor megjelenése volt hatásos, eredeti ötlet: a színinövendékek a kormányzó alakjában lépcsőzetesen kicsúcsosodó, klasszicista szoborcsoportot formáltak meg. A rendezői koncepció kitűzött célja, a zenei és a színpadi megvalósítás egysége létrejött ugyan, csak a nagy formátumú énekesek hiányoztak a teljes élményhez.