Félreértés ne essék, a címben nem egy viccet készültem elmondani, az utalás az esten elhangzott második műre, Maurice Ravel ritkán játszott „operájára", a Gyermek és a varázslatra vonatkozott. Kovács Zoltán I. szimfóniája tökéletes választásnak bizonyult az első részre, eklektikus zenei világa közelebb vitte a közönséget a második rész egyetlen művéhez, Ravel körülbelül ötvenperces operájához. 

Az opera jelző nem igazán találó, maga a szerző is lírai fantáziának nevezte a művét. Ravel egyfelvonásosa furcsa szerzemény. Librettóját Colette, a századelő híres-hírhedt szerzőnője írta, majd 1925-ben George Balanchine koreográfiájával mutatták be a darabot Monte Carlóban. "A Gyermek igazi enfant terrible..." A történet egy valódi rémdráma, éppen ezért az opera (nevezzük így az egyszerűség kedvéért) a legkevésbé sem gyermekdarab, hiába szokás meseoperaként aposztrofálni. Főhősünk, a Gyermek igazi enfant terrible. Megjegyzem, korjelenség a századelőn a gyermeki gonoszság (újra) felfedezése, gondolhatunk itt az imént megidézett Jean Cocteau műre, vagy akár Csáth Géza novelláira is. A darab-béli fiú nem fogad szót édesanyjának, állatokat kínoz (és öl), széttépi a könyveit, és eltöri a játékait. Első mondatai egyike is ez: „Gonosz vagyok". Egy újabb rombolásra ihletett pillanatában aztán sorban megelevenednek gonoszságának áldozatai, a különféle állatok, a kert összevésett fái, a képeskönyv hercegnője, a bútorok, és még számtalan furcsa tárgy. Egyenként felszólalnak, a Gyermek pedig egyre jobban megrémül áldozatai átkaitól. Mielőtt tragikus véget érne a történet, az összesereglett lények legnagyobb ámulatára a Gyermek bekötözi a megsérült Mókus lábát, ezért hajlandóak megbocsátani neki.

Kollár Imre (fotó: Pető Zsuzsa / Müpa)

Ravel műve egy méltatlanul ritkán játszott darab, megkockáztatom, hogy a legérdekesebb huszadik századi dalművek közé tartozik. Nem egy egységes zenei szövettel van dolgunk, a műben keveredik a kor szinte összes jellemző muzsikája. A Szitakötő szólama mintha Kurt Weill egyik dalának részlete volna, a Teáskanna és a Teáscsésze pentaton, keleties motívumokkal megtűzdelt kettőse pedig híven idézi a húszas évek népszerű operettjeit. Emellett a Tűz/Hercegnő/Csalogány szerepet éneklő énekesnő bonyolult koloratúrákat énekel, és még folytathatnám a sort. Érdekes, hogy a Gyermek és a varázslat mennyire különbözik Ravel más műveitől (a Pásztorórától, korábbi operájától is). Ravel igazi experimentális-eklektikus művet hozott létre, ahol a Fotel atonalitása már-már dodekafóniába hajlik, és operett keveredik a jazz-zel. Érezhető, hogy a zeneszerző mennyire nyitott volt az új irányzatokra, és hajlandó is volt azokat beemelni saját kialakult zenei elképzelései közé. (Ekkor már túl van olyan műveken, mint a Pavane egy infánsnő halálára, a Daphnis és Chloé, a Lúdanyó meséi, és a Nemes és érzelmes keringők.) Ez utóbbi darab pillanatnyi megidézése, és a Balkezes zongoraverseny majdan megírásra kerülő futamaira emlékeztető részletek, valamint a parádés hangszerelés mégsem hagynak kétséget a felől, hogy igazi Ravel művel van dolgunk.

Czabán Angelika (a "Gyermek")

(fotó: www.czabanangelika.hu)

Az énekes szólisták a Gyermek kivételével több szerepet játszanak. Nem szigorú előírás, hogy pontosan hány énekes szükséges a szólamok életre hívásához, egy Lorin Maazel vezényelte felvételen nyolc énekes közt oszlik el a huszonegy szerep, a Művészetek Palotájában ez a szám tizenegyre bővült. Emellett közreműködik a kórus, amelynek tagjai a legkülönbözőbb módon szólalnak meg, a kertjelenetnél például orrukat befogva brekegnek. Nem hivatásos operaénekesek, hanem a kórus szólistái szólaltatták meg a különböző szerepeket, s bár hallható volt a különbség, mégsem volt zavaró. A mikrofonokat indokoltnak látom, bár sokszor a hangzás - vagy legalábbis a szövegértés - rovására ment a használatuk. Czabán Angelika énekelte a Gyermeket, hangja megfelelő volt a gonosz kisfiú szerepéhez, arcjátéka pedig még hihetőbbé tette alakítását. Gavodi László remekelt mindhárom szerepében. Hangterjedelme lehetővé tette, hogy a magas és a mély regiszterekben is egyaránt biztonságosan énekeljen, s ehhez még olyan szuggesztív játék is társult, hogy megszólalásai az előadás legihletettebb pillanataihoz tartoztak. Lehőcz Andrea is hármas szereposztást kapott, leginkább Szitakötőként nyerte el tetszésemet. Pálfi László Fotelje groteszkségében volt érdekes, bár hangszínét kissé száraznak találtam. Széll Cecília pontosan énekelte koloratúráit, még az egészen magas regiszterekben is megállta a helyét.

A MÁV Zenekar Kollár Imre vezényletével hűen tolmácsolta Ravel színpompás muzsikáját, az együttes koncertje méltóképpen illeszkedett a Magyar Szimfonikus Körkép sorozatába.

2010. április 20. 19:30

Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

A MÁV Szimfonikus Zenekar hangversenye

Kovács Zoltán: I. szimfónia

Maurice Ravel: A gyermek és a varázslat

Km.: A Nemzeti Énekkar és szólistái

A szólisták:

A Gyermek: Czabán Angelika
Mama, Kínai csésze, Szitakötő: Lehőcz Andrea
Pásztorfiú: Estefán Tünde
Pásztorlányka, Denevér, Bagoly, Nagy karosszék: Dóri Eszter
Fotel: Pálfi László
Fa: Ladjánszky László
Kis fehér cica: Barlay Zsuzsa
Kandúr, Falióra: Lisztes László
Tűz, Hercegnő, Csalogány: Széll Cecília
Teáskanna, Kis öregember, Béka: Gavodi László
Mókus: Galgóczy-Boros Dóra

Karigazgató: Antal Mátyás

Vezényel: Kollár Imre

lead kép: A gyermek és a varázslat 1925-ös zongorakivonatának részlete (André Hellé grafikája)