Az idei CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál három operaprogramja közül a Neue Oper Wien vendégjátéka ígérkezett a legizgalmasabb vállalkozásnak. A bécsi színház a Müpával együttműködve mutatta be Dmitrij Sosztakovicsnak Gogol elbeszélése nyomán komponált, Az orr című szatirikus darabját. Az előadás nem sokkal az osztrák premier után érkezett Budapestre és bebizonyította, hogy a nagy szovjet zeneszerző első operájának zenéje ma is friss, lendületes, témája pedig aktuális.

Két évvel ezelőtt, a New York-i Metropolitan Opera élő előadás-közvetítéseinek jóvoltából a budapesti közönség már találkozhatott Sosztakovics első operájával. Akkor is meggyőződhettünk róla, hogy a rendező számára a darab izgalmas lehetőségeket rejt magában. A szövegkönyv lazán egymáshoz kapcsolódó jelenetek láncolata, amelyeket egy ötletes rendezés nagyobb logikai döccenők nélkül aktualizálhat, helyezhet át a jelenbe. A zene jól érzékelteti Gogol világának abszurditását és groteszkségét, kiváló atmoszférateremtő erővel, hihetően varázsolva elénk a történet szürreális világát. Sosztakovics zenéje ugyanakkor nem könnyen emészthető, hiszen a zenekari hangzás nem nélkülözi a futurista irányzatok olykor kissé kaotikus zajakcióit sem. Ennek köszönhetően Az orrt ritkán állítják színpadra. A hazai közönség tehát szerencsésnek érezheti magát, hogy rövid időn belül második alkalommal nyílt lehetősége a darabbal való találkozásra. Az már igazán csak hab a tortán, hogy mindkét előadás rendezője értő kézzel nyúlt ehhez az avantgárd operához.  (A művet egyébként az 1930-as bemutatót követően a Szovjetunióban betiltották, és csak Sosztakovics halála előtt egy évvel, 1974-ben mutatták be újra.)

Míg azonban a New York-i előadást jegyző William Kentridge a némafilmek világa felől közelített a történethez, és helyenként az avantgárd festmények képi világát is megidézte, addig a bécsi előadást rendező Matthias Oldag a darab szürreális oldalát igyekezett kiemelni.

Szaglószerve elvesztése felborítja a főszereplő komfortérzetét - és Szentpétervár nyugalmát. Az államtanácsosként a színpadon sétálgató orr megjelenése a rémálom kezdetét jelenti Kovaljov számára. Oldag értelmezésében az orr nélküli férfinek megszűnik vonzereje és meginog szexuális identitása – elvesztése tehát egyfajta kasztrálási folyamat is: ezért ölt Kovaljov tüll szoknyát és ezért nem meri meglátogatni Podtocsina kisasszonyt. Oldag szerint az orr társadalmi megbecsülésünk szempontjából is elengedhetetlen: hiánya fogyatékosságot jelez, és egyet jelent a társadalmi megbélyegzettséggel. Szaglószervünknek a történetben betöltött központi szerepét jelezte az is, hogy mindenki orrát aranyszínűre festették. A rendező ezzel is kiemelte Kovaljov „orrtalansági állapotát” – neki piros folt éktelenkedett az arca közepén.

Oldag igyekezett érzékeltetni azokat az abszurd helyzeteket is, amelyekben az egyén elveszti a hatalom bizalmát, és az erőszakszervezeteknek kiszolgáltatva védtelennek bizonyul vele szemben. A rendőrfőnök és kommandósai a nézőtérre is kiléptek, a közönség felé irányítva fegyvereiket. Manapság már nem számít újszerűnek az egész színházterem játéktérként történő használata, de ez esetben ez tényleg a koncepció részét alkotta, így teljesen indokolt volt. Ez ugyanis szintén a darab aktualizálásának része: a történet itt és most játszódik, a 21. században, így a befogadó is „részesévé válhat” a következményeknek. A rendezés egyéb elemei is korunkra utaltak: a szerkesztőségben az újságírók laptoppal a kezükben gépeltek, a tömeghisztéria egy repülőtéren tört ki, Kovaljov szolgája pedig szoláriumozott, miután orrát vesztett gazdája magára hagyta. A szereplők jelmezei is maiak voltak, a háttérben meghúzódó, kivetített, német nyelvű újságcikk pedig az orosz-ukrán háború eseményeiről számolt be.

A rendező a színpadképet tekintve minimalista eszközökkel dolgozott: a szinte üres színpadon néhány széket, illetve egy polcszerű építményt használt csak fő díszletelemként. Ez a négyzetekre osztott faszerkezet hol ágyként, hol ablakkeretként, hol pedig az újságírók boxaiként funkcionált, a színpadkép azonban sohasem volt statikus. A szereplők végig természetesen mozogtak, remek színészi alakításokat nyújtva. Az orosz szöveg betanulása többnyire jól sikerült, a rendkívül nehéz énekszólamokat pedig magas színvonalon szólaltatták meg, valamennyi énekes igyekezett a legtöbbet kihozni a szerepéből.

A Kovaljovot alakító Marco di Sapia nagyon hatásosan mutatta be a főszereplő kétségbeejtő gyötrelmeit. Intenzív színpadi jelenléte szép színű baritonnal és üzembiztos vokális teljesítménnyel társult. A borbélyt alakító Igor Bakan kisebb volumenű basszbaritonja kevésbé volt magával ragadó, de remekül sikerült bemutatnia figurája egyszerre komikus és drámai vonásait. Kiváló alakítást nyújtott Pablo Cameselle is a rendőrfőnök magas fekvésű, nehéz szerepében. Tisztán megszólaltatott falzettjei a végsőkig fokozták figurája abszurditását. Az orrt megszemélyesítő Alexander Kaimbacher magabiztosan, kellő eleganciával énekelt, ugyanakkor zárt jelmezén keresztül sajnos nem mindig szólt elég hatásosan. Lorin Wey Iván és a doktor szerepét is szépen árnyalva adta elő, hozzájárulva a rémálom-szerű atmoszféra erősítéséhez. Georg Klimbacher újságíróként kitűnően játszotta az ellenszenves bürokratát, és az orvos szerepében is szépen megállta a helyét. A hölgy énekesek közül Tamara Gallo - aki egyébként igen vonzó színpadi jelenség - színvonalas, bár nem kiemelkedő vokális produkciót nyújtott. A borbély züllött feleségét megformáló Megan Kahts színpadi megjelenésében kiválóan beleillett ebbe a rendezésbe, miközben végig hajlékonyan és kifejezően énekelte szerepét.

Külön kiemelendő a vokális együttesek ritmikailag rendkívül nehéz szólamainak precíz megszólaltatása, ami mögött az amúgy kitűnően képzett énekesek részéről is nagyon komoly munka állhat.  

Ugyanez a precizitás mondható el a Walter Kobéra kezei alatt játszó Magyar Rádió Szimfonikus Zenekaráról, amely szintén elsőrangú teljesítményt nyújtott. A karmester otthonosan mozgott Sosztakovics zenei világában, remekül érzékeltetve annak sokszínű összetettségét. (A zeneszerző első operájában számos stíluselem jelenik meg - a népzenei motívumoktól az atonalitáson keresztül a populáris dalokig -, amelyeknek olyan zenei formák adnak keretet, mint a kánon, a fúga, a kvartett stb.) Az operákban egyébként ritkán hallható hangszereket (pl. balalajka, flexatone) is felvonultató partitúra pontos megszólaltatása nagy kihívás; a karmester és a zenekar ezen az estén fölényes magabiztossággal felelt meg ennek a kihívásnak.

Igazi kuriózumra és egy rendkívül izgalmas előadásra került sor a Fesztivál Színházban; kíváncsian várom, hogy a következő évadban milyen opera-különlegességgel lepnek meg minket a fesztivál szervezői.

Péter Zoltán

 fotók: © Posztós János / CAFe Budapest

***

2015. október 7., Müpa – Fesztivál Színház

Dmitrij Sosztakovics:

Az orr

Díszlet- és jelmeztervező: Frank Fellmann

Világítás: Norbert Chmel

Magyar felirat: Somogyi Dóra Julianna

Vezényel: Walter Kobéra

 Rendező: Matthias Oldag

Szereposztás:

Kovaljov - Marco di Sapia

Rendőrfőnök - Pablo Cameselle

Az orr - Alexander Kaimbacher

Jakovlevics - Igor Bakan

Iván - Lorin Wey

Oszipovna - Megan Kahts

Podtocsina törzstisztné - Tamara Gallo

További szereplők:

Georg Klimbacher

Ethel Merhaut

Karl Huml

km.: a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara; a Bécsi Kamarakórus (karigazgató: Michael Grohotolsky)