Magyarország sohasem volt a barokk operajátszás fellegvára, de az operairodalom első remekműveként számontartott Poppea megkoronázását az 1968-as bemutatót követően a Magyar Állami Operaház tizenkét évig folyamatosan műsoron tudta tartani. Az 1980-as évek elején a darab hosszabb időre eltűnt a hazai színpadokról és csak a kilencvenes évek végén, több évtizedes szünet után szólalt meg újra Budapesten, majd 2006-ban Fischer Iván közreműködésével a Film- és Színházművészeti Egyetem hallgatói állították színpadra. Végül a 2015-ös, Vashegyi György által vezénylet MÜPA-beli bemutatót követően a pandémiás időszakig kellett várnia fővárosunknak a Poppea újabb diadalútjára.
Elsőként a Katona József Színház hozott létre 2020-ban egy kísérleti, alternatív előadást Monteverdi utolsó operájából, majd a Magyar Állami Operaház öltöztette zeneileg új köntösbe a művet; végül 2021 szeptemberében Fischer Iván operatársulata szólaltatta azt meg. A három előadás három különböző kísérlet a Poppea interpretációjára, s lássuk be: egy olyan partitúra esetében, aminek csak az énekszólamait, illetve a basszus kíséretét ismerjük, azokat is két, a szerző halála után keletkezett, eltérő kéziratból, helye van a kísérletezésnek, a különféle változatok akár egy időben történő bemutatásának. A Katona és az Operaház előadásai nem törekedtek „autentikusságra”, míg Fischer Ivánék igyekeztek a korabeli előadói gyakorlatokat figyelembe véve megszólaltatni a darabot.
Ízlés kérdése, hogy kinek melyik feldolgozás tetszik jobban, engem mindenesetre Vashegyi után Fischer is meggyőzött arról, hogy a korai barokk operák ma is élvezetesek lehetnek korhű köntösben is. Ehhez azonban elengedhetetlen a magas fokú profizmus, hogy a karmester és az előadók is otthonosan mozogjanak a régi zene világában. Fischer Iván értő jártassága a barokk zene világában pedig megkérdőjelezhetetlen, ami többek között azzal is magyarázható, hogy huszonévesen több éven át működött Nikolaus Harnoncourt mellett asszisztensként. Ennek köszönhetően, bár a Budapesti Fesztiválzenekar csak olykor száll alá a barokk zene világába, ezek az alászállások eddig remek előadásokat eredményeztek.
A Poppea esetében Fischer nagyjából azt a megoldást követte, mint Vashegyi György 2015-ben: a recitativókat kísérő, csembalón megszólaltatott basszus szólamot orgonával és theorbával egészítette ki. Vonósokat és más hangszereket csak az együttesek, valamint a rövidebb-hosszabb szólószámok esetében alkalmazott. A zenészek – akárcsak a 17. században – nem a zenekari árokban foglaltak helyet és folyamatosan mozgásban voltak: amikor nem játszottak, kivonultak, amikor játszottak, esetenként ők maguk is az előadás részesei lettek. Ha kellett, beültek az énekesek közé, a fináléban pedig masíroztak, ők alkotva a császári párt ünneplő tömeget. Mindeközben pedig letisztult hangzásvilággal, ha kellett, barokkosan ünnepélyesen, ha pedig az énekszámok úgy kívánták, könnyedebben játszva kísérték az énekeseket. A zenészek játékáról csakis elismeréssel lehet szólni: az érzelmek széles skáláját felvonultatva, ihletetten tolmácsolták Monteverdi zenéjét. Hogy valóban autentikusan-e, nehéz persze eldönteni – többek között azért is, mert manapság például már nem bélhúrokat használnak –, de a régizene játszási hagyományit követve művészileg hiteles tudott lenni s elhitette velünk: a darab hasonlóképpen szólhatott a 17. századi Velencében is.
Vashegyi öt éve szopránra bízta Néró szerepét, akit most egy kontratenor, Valer Sabadus szólaltatott meg. Sabadus kellőképpen hisztérikus, nőies Nérója mind vokálisan, mind pedig színészi alakítás tekintetében hiteles volt. Szép, hajlékony hangja, ha kellett, képes volt erőteljesen is szólni. Nem úgy az Ottót megformáló Reginald Mobley esetében. Mobley alakítása is hiteles, szép színű kontratenorja pedig fület gyönyörködtető volt, de vokális teljesítményét valamivel haloványabbnak éreztem. Seneca szerepében Gianluca Buratto méltóságteljes figuraként állt előttünk: ő a történet egyetlen szereplője, akivel sztoikus magatartása ellenére is azonosulni lehet valamennyire, s Buratto alakításában valóban egy tiszteletet érdemlő, szerethető filozófust láthattunk. Telt, meleghangú basszusa kulturált énektechnikával és jó színészi készségekkel társult.
Stuart Patterson a dada és Arnalte kettős szerepében a komikusabb hangnemet képviselte az előadásban. Szépen kidomborította a szerepeiben rejlő humort, s szemmel láthatóan nagy élvezettel keltette életre mindkét figurát. Nagy elismerést érdemel Jakob Geppert. A tizenéves kórista Ámort és Vallettót keltette életre pontos, precíz énekléssel, és színészként is igen tehetségesnek bizonyult.
Azonban kétségtelen, hogy ennek a történetnek nem a férfiak, hanem a nők az igazi főszereplői. A kemény, határozott Poppea és a látszólag megtört, fájdalmát méltósággal viselő megcsalt hitves, Octavia. Jeanine De Bique érzelmileg tökéletesen azonosult a címszereppel, kellő érzékiséggel keltve életre a számító, a hatalomért másokat eltipró csábítót. Vokálisan árnyaltan felépített szerepformálása igazán emlékezetesre sikerült. Luciana Mancini Octavia és Virtus kettős szerepében szintén igazi uralkodóhoz méltó figura volt, aki méltóságteljesen viselt fájdalmával eleinte együttérzésünket is felkeltette. Később ugyanilyen jól hozta a bosszúszomjas, vetélytársát meggyilkoltatni készülő sértett feleség figuráját is. Vokális teljesítményét tekintve rá sem lehetett okunk panaszra. A Drusillaként fellépő Núria Rial alakítása is elismerést érdemel, ahogy a kisebb szerepekben fellépő énekesek is szépen helytálltak.
A rendezésnek nyilván alkalmazkodnia kellett a Bartók Béla Hangversenyterem adottságaihoz, a minimalista díszletek azonban jól funkcionáltak: az aranyszínű trón a hatalom, a szintén aranyszínű heverő az érzéki szerelem jelképeként működött. Valóban a testi vágyak és a hatalom akarása mozgatja a szálakat a történetben: Néró teljesen belebolondul Poppeába, míg az asszony mindenáron császárné szeretne lenni (útja a hálószobán át vezet a trónig). Szimbolikus kellék volt az aranyszínű fürdőkád is: Seneca öngyilkosságának a helye, ami majd kéjt hoz a gyilkosságot elrendelőnek, s hajóként repíti célja felé Poppeát. Szemére vethetném a rendezésnek a szájbarágós és túl egyértelmű utalásrendszert, de mivel egy átgondolt, a zenét és az énekeseket érvényesülni engedő, az eredeti mondanivalót a legkevesebb eszköz használatával is szépen kidomborító értelmezésről van szó, szerintem efelett szemet hunyhatunk.
Az énekesek játéka jól kiemelte a darabban rejlő iróniát és humort, ahogy a barokk operák avítt előadási gyakorlatára utaló elnagyolt gesztusok is az irónia, a mesterkéltség eszközei voltak. A jelmezek nem igazán idézték meg az ókor világát, de a történet ideje lényegtelen. A Poppea az első ismert opera, ami cselekményét nem a mitológiából meríti, hanem történelemi témát dolgoz fel. Az önkényeskedő uralkodó és a hatalomért mindenkin átgázoló szerető története pedig kortól függetlenül aktuális és örökérvényű, ahogy a bölcs filozófus sztoikus hozzáállása is az élethez.
Fischer Iván és Marco Gandini rendezése egyrészt egyértelművé teszik, hogy mindent Ámor dirigál – vagyis a szerelem, vagy ha úgy tetszik, a testi vágy irányítja a szereplőket – , másrészt a darabot az erős nők és gyenge férfiak világának igyekszik mutatni. Néró szeszélyes, magassarkú cipőben jár, hisztérikus kitörései vannak, míg Otho – Poppea férje – akaratgyenge, könnyen irányítható. Poppea és Octavia pedig nem rest kihasználni a férfiak gyengeségeit: egyikük vágyai teljesülése, míg másikuk bosszúja beteljesítése érdekében. Megjelenésében Poppea erotikusan érzéki, míg Octavia tiszteletet parancsolóan határozott. Mindketten könnyedén használják fel a férfiakat saját céljuk elérése érdekében. A végkifejlet, Poppea megkoronázása a szerelem bizarr és groteszk diadala. Monteverdi és szövegkönyvírója antihősökkel benépesített világában egyedül Seneca sorsa vált ki belőlünk némi együttérzést, s a történet hagyományostól eltérő sémája a mai kor emberére is képes hatást gyakorolni örökérvényűnek tűnő igazságaival, amikkel esendő emberi voltunk önző gyarlóságaira mutat rá.
Péter Zoltán
fotó: Müpa / Hirling Bálint
Claudio Monteverdi:
Poppea megkoronázása
Opera két részben, olasz nyelven, magyar felirattal
Rendezőasszisztens: Gelesz Hannah
Jelmeztervező: Anna Biagiotti
Díszlettervező: Andrea Tocchio
Világítástervező: Bányai Tamás
Ügyelő: Wendy Griffin-Reid
Technikai vezető: Zentai Róbert
Magyar szöveg és nyelvi lektor: Lax Éva
Rendező: Fischer Iván, Marco Gandini
Vezényel: Fischer Iván
Fischer Iván Operatársulat:
Szereplők:
Poppea - Jeanine De Bique
Nerone - Valer Sabadus
Ottone - Reginald Mobley
Drusilla - Núria Rial
Ottavia/Virtus - Luciana Mancini
Arnalta/Nutrice - Stuart Patterson
Seneca - Gianluca Buratto
Első katona/Lucano/Seneca tanítványa/Konzul - Thomas Walker
Második katona/Liberto/Seneca tanítványa/Konzul - Francisco Fernández-Rueda
Seneca tanítványa/Liktor/Tribunus - Peter Harvey
Fortuna/Damigella/Vénusz - Silvia Frigato
Valletto/Ámor - Jakob Geppert (a Dortmundi Kórusakadémia tagja)
Közreműködik: Budapesti Fesztiválzenekar (korhű hangszereken
