Ritkán láthatunk szcenírozott formában 17. századi barokk operákat a magyar fővárosban. A Magyar Állami Operaház évtizedek óta nem mutatott be korabarokk olasz operát, a Budapesti Kamaraopera barokk bemutatói óta is hosszú évek teltek el. Nemcsak Cesti vagy Cavalli, de Monteverdi alkotásai is csak szórványosan kerültek hazánkban színpadra az elmúlt évtizedekben. A Poppea megkoronázásának 2015-ös előadásával közel húsz év után szólalt meg ismét Budapesten Monteverdi kései remekműve. Ennek fényében szerencsésnek kell tekintetünk magunkat, hogy az Orfeo 2018-as hangversenyszerű előadása után másfél évvel Monteverdi első zenés színpadi művét szcenírozott formában is megtekinthettük két alkalommal a Müpában.

Az előadás zenei vezetője és rendezője ráadásul különleges előadást ígért nekünk, hiszen ezúttal nem a mindenki által ismert és a 17. században nyomtatásban is megjelent változatot álmodta színpadra, hanem az eredeti, 1607-es verziót. Ez csupán a történet befejezésében különbözik a mindenki által ismert második kidolgozástól: Orfeót nem vigasztalja meg Apollón, hanem bacchánsnők tépik szét. Fischer Iván szerint ez a befejezés magasabb rangú, mert a mítosz befejezésének megváltoztatása száműzte a műből a görög tragédiák hagyományát.

Valerio Contaldo (Orfeusz)

A műsorfüzetben nem kisebb tekintélyt hív segítségül eme tézis igazolására, mint a kiváló klasszika-filológust, Kerényi Károlyt. Csakhogy tovább lapozva a kiadványban a dán zenetörténész, Magnus Tessing Schneider esszéjét is olvashatjuk, aki a kérdéssel kapcsolatban a következőket fogalmazza meg: egyik változat sem „kizárólagosan tragikus vagy boldog”, inkább mindkettő ambivalens. Ráadásul az újonnan előkerült és a darabba visszaillesztett befejezésben nincs szó róla, hogy Orfeót megölték volna. A bacchánsnők nem a dalnok halálán, inkább vereségén örvendeznek. A zenében sincs semmi tragikus: a záró képben örömünnep zajlik, a muzsika hangulata, a színpadi történések is ezt támasztják alá.

Az „eredeti” befejezés zenéje nem, csak szövegkönyve maradt fenn, így Fischer Iván maga komponálta meg a hiányzó zenei részleteket. Ezért sem értem, hogy ha a tragikus hatás miatt tartotta fontosnak visszailleszteni a partitúrába a bacchanália jelenetét, akkor miért nem törekedett rá, hogy zeneileg is kidomborítsa a tragikumot? De nemcsak zeneileg: rendezőként sem egy tragikus, inkább iróniával fűszerezett, groteszk jelenettel zárta az előadást, szexuális és kulturális utalásokkal fűszerezve. Ez persze önmagában semmit sem vont le a produkció művészi értékeiből.

Jelenet

Problematikusabb a helyszínválasztás, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, hiszen a Müpa legnagyabb előadóterme korábban sem bizonyult ideálisnak barokk operák korhű eladásához. Vashegyi György évről évre több 17-18. századi operát is megszólaltat itt, és ezeken az előadásokon nem egyszer éreztem úgy, hogy bármennyire is jó az akusztika, a historikus hangszerek nem töltik be megfelelő intenzitással a hatalmas teret, de a kórus és olykor az énekesek sem. Már a 2018-as, koncertszerű Orfeo-előadáson is az volt az érzésem, hogy az énekesek egy kisebb teremben jobban érvényesültek volna. Fischer rendezése eleve a szerényebb méretű, vincenzai Teatro Olimpico számára készült, Budapesten ennek a produkciónak az „előbemutatóját” láthattuk, így érdemesebb lett volna – az érdeklődésre való tekintettel esetleg még egy plusz előadás beillesztése mellett – az Orfeót a Fesztivál Színházban bemutatni. Négy éve a Poppea megkoronázását Vashegyi György itt valósította meg, és azon az előadáson hasonló hiányérzetem nem volt.

Fischer Iván irányításával mindenesetre a zenészek kiválóan helytálltak. A maestro kifogástalan stílusismerettel vezette a zenekart, a hangszeres kíséret egyenletesen magas színvonalon szólt. Nagyon szép pillanatokat okozott számomra a remek összhangban muzsikáló furulyapáros (Anneke Boeke és Eredics Salamon), de magukkal ragadóak voltak az életvidám táncok is, de az alvilág komorabb színekben bővelkedő zenei világa is telitalálat volt. Az énekkar valamivel halványabb teljesített: a kórusrészleteket nem mindig sikerült a kellő drámai izzással életre kelteniük.

Baráth Emőke (Euridiké)

A partitúra talán nem tartalmaz igazán nagy szerepeket, de egy jó címszereplő persze ennek az operának is kell. Valerio Contaldo nem bizonyult ideális Orfeónak – hozzáteszem, másfél éve Rolando Villanzónnal kapcsolatban ugyanezen a véleményen voltam. Nem állítom, hogy Contaldo nem rendelkezik a megfelelő rutinnal és stílusismerettel, hiszen gördülékenyen szólaltatta meg a barokkos ékítményeket, egy-egy jelenetben még érzelmileg is sikeresen azonosult szerepével, de alakítását nem éreztem átütő erejűnek, tenorja a hatalmas térben erőtlenül, sokszor fakón szólt. Baráth Emőke árnyalatokban gazdagon, csillogó szoprán hangon énekelt. A Zene allegóriája azonban csak a bevezetőben tűnik fel s Euridiké szólama is mindössze két felvonásra korlátozódik; negyedik felvonásbeli megszólalása pedig mindössze pár sornyi. Ennek következtében a művésznő bármenyire is fület gyönyörködtetően énekelt, nem vihette el a hátán az előadást. 

Baráth Emőke (Euridiké), Antonio Abete (Kharón) és Valerio Contaldo (Orfeusz)

Figyelemre méltó volt Michał Czerniawski kontratenorja, aki mind a Reménység, mind pedig az egyik pásztor szerepét szép dallamformálással, hatásos színészi alakítással keltette életre. Núria Rial szintén ígéretes tehetségnek mutatkozott, aki még Prosperina kisebb szerepét is képes volt emlékezetesen megformálni. Gyönyörűen szólt Peter Harvey szép színű, meleg, ám kissé erőtlen baritonja is; az énekes Plutó lágyszívű oldalát domborította ki.  A két tenor-pásztor, Círil Auvity és Francisco-Rueda olyan magával ragadóan énekelték a második felvonás duettjét, hogy számomra ez a jelenet volt az este legemlékezetesebb részlete. Kharón szerepében Antonio Abete nyújtott üzembiztos alakítást, Luciana Mancini pedig Hírnökként és Bacchánsnőként is jól megállta a helyét.

A rendezés nem mutatott túl az események illusztrálásán, de kétségtelen, hogy zene, tánc és éneklés szép összhangja valósult meg a színpadon. A jelmezek egyértelműen idézték fel a történések idejét, a vetített díszlet pedig a Teatro Olimpico görög színházakat utánzó „belső” homlokzatát. Az események gördülékenyen haladtak előre, s bár az ilyen előadások sokak számára kosztümös koncerteknek hatnak, mindenestre a rendezés szépen kidomborította a darab pásztordráma jellegét, és idézte fel a görög mitológia idillikus világát. Erre erőstettek rá a Sigrid T’Hooft koreografálta, egyszerű, de rendkívül üde és a tánckar által színvonalasan előadott táncok.

Péter Zoltán

fotó: © Horváth Judit

Jelenet

***

2019. szeptember 18., MÜPA, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Európai Hidak Fesztivál

Claudio Monteverdi:

Orfeo

Opera öt felvonásban, egy részben olasz nyelven, magyar felirattal

Szövegkönyv: Alessandro Striggio

Magyar szöveg: Lax Éva

Jelmeztervező: Anna Biagiotti

Koreográfia: Sigrid T'Hooft

Rendezőasszisztens: Gelesz Hannah

Karigazgató: Dinyés Soma

Világítástervező: Bányai Tamás

Díszlettervező: Andrea Tocchio

Mozgóképtervező: Varga Vince

Technikai vezető: Zentai Róbert

Rendezte és vezényelt: Fischer Iván

Szereposztás:

Euridice, La Musica - Baráth Emőke

Orfeo - Valerio Contaldo

Pastore, Speranza - Michal Czerniawski

Pastore, Spirito - Cyril Auvity, Francisco Fernández-Rueda

Pastore, Plutone - Peter Harvey

Ninfa, Proserpina, Baccante - Núria Rial

Caronte, Spirito - Antonio Abete

La Messagiera, Baccante - Luciana Mancini

Közreműködikk: Budapesti Fesztiválzenekar; Fischer Iván Operatársulat tánc- és énekkara